Történetek a XI. kerület közepéből - akkor és ma.

Az emlékek Feneketlen-tava

2017/01/26. - írta: Vádöfák

Egy újabb ikonikus hely és most hál' az Istennek nagyon-nagyon előremutató dolgokról kell meséljek. Van ez a kiváló közösségi hely, a budai oldali rezidenseknek nagyon sokat, a pestieknek sokkal kevesebbet mond - de velük ugye nem foglalkozunk, mi itt félünk és reszketünk.

Volt egyszer, hol nem volt egy téglagyár, ami a budai, pesti építkezéseket látta el alapanyaggal a környékét pedig feneketlennek nem, undorítónak azonban minden bizonnyal nevezhető gödrökkel és meddőhányókkal. Aztán az egyiket továbbásták a kelleténél és feltört a környékre jellemző keserűvíz, ami elkezdte feltölteni a gödröt. Beköltözött a flóra, fauna és olyan pipec kis hely lett az egykori agyagbánya gödréből, hogy ihaj. 

Járt és jár is ide a boldog és boldogtalan, nevetni, sírni, játszani, sportolni, avagy olyan múlandó örömöknek hódolni mint a nyilvános szex és parkban fekve hányás. Jómagam a 80-as évek közepétől rendelkezem emlékekkel a környékről, akkor még a roppan decens 40-esek és a nem annyira decens, mint inkább szétütött punkok és skinhead-ek találkahelye volt a környék. Már elmúlt a parkszínpad dicső időszaka, bár Bonanza-koncert és Koós önnáló est még belefért a repertoárba. Még álltak - mitt álltak, virágoztak - a 70-es évekből a parton maradt stégek, sőt Bocskai úti horgászboltban még horgászjegyet is lehetett venni és teljesen legálisan halra várva hülyére bódulni a tóparton.

A József Attila és akkori Kaffka Margit (ma Szent Margit) gimnázium diákjai és diáklányai már akkor is örömmel vették a 10 körös kirándulásokat a testnevelésórákon a tó partján, kicsit kevesebb lelkesedéssel ugyan, mint a péntek esti Éva vermut maratonokat - a tókörök ritkán teljesedtek ki alkoholgőzös pettingorgazmusban.

A környék felkapottabb szórakozóhelyeinek fiataljai és nagy öregjei előszeretettel bámulták nyári hajnalokon a napfelkeltét a templom felöli oldal padjain hátradőlve, Kelenföld, Lágymányos, Albertfalva, Őrmező és Gazdagrét bandái pedig demilitarizált zónaként használták - ez konyhanyelven annyit tesz, hogy itt hajlandóak voltak boxer/bikacsök/kerékkulcs nélkül is egymásnak találkát adni és kinyilatkoztatni a kinyilatkoztatni valót ("nekem nagyobb a faszom"). Ami a találkozó utáni egészségi állapotra kimondottan jó hatással volt, az általános értelmi színvonalra kevésbé - nekem valahogy meggyőződésem, hogy a gyors egymás utánban fejre mért ökölcsapások ész nélküli fogadása, mintegy provokálása hetente, csak ebben a körben IQ pontok ezreit tüntette el az éjfekete hülyeség szingularitásában.

17 évesen életem első tóparti szexuális élménye esett meg itt velem, egy nem annyira elhagyott stégen, konkrétan a haverom a stég padjának másik oldalán részesített manuálterépiában egy kedves lánykát, jómagam pedig próbáltam feldolgozni, hogy a térdembe beleálló apró deszkadarabok nem csökkentik, hanem emelik az előttem pucsító/domborodó hamvas punci élvezeti értékét. Aznap simán, másnap már nem annyira vettem be ezt a hülyeséget, picsába a picsákkal, valaki operálja ki a 817 apró kis tüskét a térdkalácsomból!

Azután eljött az idő, amikor a tesztoszteron már nem csak a fejemen növő vulkánok kürtőiből, a lábam között ágaskodó fegyvernek látszó különálló élőlényből, hanem az ökleimen keresztül is távozni tervezett - és tette is. Amikor az ember már túl van az első négy boxedzésén és az Excalibur parkolójában benyalt első hat pofonon, azt hiszi meg tudja magát védeni, sőt "majd én megmutatom kis gecik, ki a legény" érzéstől hajtva akár 2:1-ben is odaáll keménykedni. Ha pedig ezt a tüzet 20-30 fős haveri társaság is szítja, akkor könnyedén veszed észre, hogy a gazdagréti padon beszélgetős félbebaszásból Feneketlen-tó parti bandaháborúba csöppentél, ahol a szabály annyi, hogy eszközt nem használhatsz, valamint földön fekvőbe nem rúghatsz/üthetsz. Ilyesmit persze a közeli Zsombolya utcai rendőrörs szolgálatban lévő kedves és éber munkatársai kevéssé toleráltak, így fél óra múlva már az alagsori kihallgatószobában próbáltam összeszedetten válaszolni a kérdésre, hogy a boxzsák helyére akasszanak fel, vagy telefonkönyvvel verjék bucira a fejem.

Aminek lassan benőtt a lágya, el is költöztem néhány évecskére és csak érintőlegesen vettem részt a környék kultúrális életében. Láttam a tökéletesen szétrohadó, majd csodálatosan megújuló Parkszínpadot, az elgazosodó, majd kitisztított parkot, a széthugyozott és utána rendberakott játszótereket és az először pöcegödörré, majd értelmes városi tavacskává visszavedlő Feneketlent.

Azt valahogy nem tudom bánni, hogy a Kosztos túloldaláról eltűnt a sárgabusz pályaudvar, a Tranzit kiváló kezdeményezés és nagyon jó ellenpontot ad a kommerciálisabb Parkszínpadnak, ha kikapcsolódni vágysz egy pohár sör mellett. Langymeleg tavaszi/nyári/őszi délutánokon és estéken pedig a tér szélén álló asztalakon, padokon világmegváltás közben ultizgató nyugdíjasok nyújtanak felejthetetlen élményeket - az hagyján, hogy őrült szórakoztató az anekdotáikat hallgatni, de honnan tudják a világbéke, az összes betegségre ható gyógyszer és még a vörös oroszlán receptjét is?! Engedjük őket szabadjára és a világ jobb hely lesz...

Mostanában jómagam örömmel - gondolom a környék nyugdíjas lakossága is kitörő lelkesedéssel - konstatálom, hogy a fiatalok újra megtalálják a parkot és a plédre kiülős, beszélgetős összetartástól kezdve, a szétcsapott világmegváltáson túl a tai chi imitácón át, a nyilvános szex és fekve hányás is egyre népszerűbb a köreikben. Hajj, szerencsére van ami változik és van ami nem.

A felújított Parkszínpadot, Tranzitot nagyon ajánlom mindenkinek (sör, fröccs és hangulat kiváló mindkét helyen), csakúgy mint a játszótéri padon kefélést, halleluja! 

5 komment

Lágyi-tó és hasonló huncutságok

2017/01/24. - írta: Vádöfák

Lágymányosi éveim jó része a feledés homályába vész - ami biztos, hogy a szüleim többre, a barátaim meg kevesebbre emlékeznek. Mindez azért érdekes, mert rá kell döbbenjek: ahol az életem első tucat évét eltöltöttem, no az a hely úgy nincs többé, hogy van.

Hova tűnnek el a helyek, ahova emlékek kötnek? Az emberek arrébb sétálhatnak, de a helyek, házak, terek nem vesznek el többnyire. Ez itt a XI.-ben nem különösebben igaz, azaz inkább nem igaz.Nézzünk csak körül itt Dél-Budán, mi az ami maradt ahogy volt, ami eltűnt, vagy ami átalakult. Ha most elkezdem lefesteni a Lágymányos/Kelenföld régi arcát, akkor jobban fog hasonlítani Középfölde valamelyik eldugottabb részére, mint a mai önmagára.

Nézzük csak, vegyetek a kezetekbe egy térképet és hajrá!

Jelöljük meg a Baranyai-Budafoki sarkot, mint origót és induljunk egy kellemes nyár esti sétára a környéken. Innen délre óriási a változás... a nekem még grundként, később felvonulási területként, a 43. számú építő telepeként, majd sportpályaként funkcionáló terület ma a Rákóczi-híd - Szerémi sor lehajtó támfalának dőlő néhány jegenye és egy minimalista kutyafuttató. Bár az igény sincs meg már talán a nyolcemeletesekben lakó, lilásőszes hajú túlélőkben a laza szombat délutáni röptézéshez a salakoson.. Ha meg igen, akkor lesétál a Feneketlenhez és csilliárdért, jófejek között, azonnal nyomhatja. Pokróccal egy nyári délután még nagyon érdemes kijönni, ha szerencséd van nem kutyaszarba hanyatlasz és a Budafoki forgalma is csak beszűrődik a levélsusogásba. Most már sokkal nehezebb a töltésre felmászni és tehervagonokat sem dobálunk kővel, pedig mekkorákat szólt! Elbontották a rakétát is a játszótérről. Tudjátok, a rakéta, három szint, colos vascsőből, pirosra mázolva, a szintek sima lécek, a legfelsőben már nem tudtál felállni és a jószándékú darázscsalád is alap volt a kúp peremén kapaszkodó fészekben. Ez utóbbi nem csak az adrenalinszint jótékony magasan tartásáról, de csaliról a zsebpecához és esetenként nyílt töréseket hozó 4 méteres leugrásokról is gondoskodott. Nem tudom ki unta meg végül a terrort, de csak első pillantásra tűnt jó ötletnek a kifüstölésük. A darázs nem az a fajta, akit ha megzavarnak, felszáll másfél kilométer magasra. Most sem tették és a kellő felkészülés hiányában nyitva hagyott földszinti konyhaablakokon csak beköszöntek. Ha pedig már beköszöntek kicsit törlesztettek is a kilakoltatás miatt - persze a kollektív bűnösség elvét szem előtt tartva. Így esett, hogy Toncsi néni a 31./a földszintjéről nem lépcsőn, hanem ablakon kiugorva távozott és legyőzhetetlen wutang-ot megszégyenítő földet érés után kezdett csak visítani - akkor sem azért, mert elfelejtette a banyatankot, hanem mert nehéz szélmalomszerű karkörzéssel kombinált vitustáncról elhitetni, hogy "mi a fasz van, én így jövök le vásárolni bazd!" Sétáljunk tovább...

Volt itt az ovim, most szociális szolgáltató központ - ami nagyon jó biztosan, épp csak nem vágom a logikát. Innen 3 utcányira van ovi, aminek konkrétan nincs füves kertje, ahol a gyerekek játszhatnának. Itt cserében az udvar akkora, hogy 10 csoport vígan elférne és én még a ezüst kiselefánt melletti medencében(!) fürödtem nyaranként. Most parkolóként van hasznosítva az óvodaudvar, a kiselefánt szomorúan pislog a hol kiszáradt, hol bűzös-sáros esővízmaradékkal telt medencére - esküszöm régen vigyorgott még a szeme is, most inkább könnycseppeket látok benne csillogni. Lehet rosszul...

Azért a suli még megvan, a Schönherz azóta is hozza a formáját, bár meg kell mondjam a '80-as évek qpái vadabbak voltak, de legalább annak tűntek. Mostanában valahogy nem látom a félmeztelen vegyészmérnök csajokat a csodagokartok elején, de még a fullosan szétütött arcokból is kevesebb alszik hajnalban a bokrok tövében.

Kocsmából ellenben több van. Azaz helyből ahol a kultúrálisan beágyazott tudatmódosító alapú jóérzés - avagy kinek-kinek vérmérséklete szerint rosszérzés/basznivágyás/hányásigájulás - szárba szökkenhet.Az is érdekes, hogy vagy a fiatalok tanulták meg használni az alkoholt, vagy gyengébb manapság a pia. Biztos én vagyok az élő atavizmus, de van annak valami diszkrét bája, amikor az apja fia/lánya megengedheti magának, hogy matekmacskán a hirdetőoszlopnak dőlve ébredjen - sem kirabolni, sem vesétleníteni nem akarta senki, maximum a rendőröktől kellett tartani, de azoktól is csak akkor, ha összehugyoztad magad, vagy mást. Minap voltam kocsmatúrán haverokkal... nos, csütörtök este és nem tudtunk úgy négy percet sétálni, hogy ne essünk be valahova, ahol saját kotyvalékkal invitálják a nagyérdeműt tizenegykor. Legyen az vodka/szörp/pezsgő keverék, gin/szörp óriásfeles - most figyelj!, 1 db 400, 7 db 1500, 21(!) db 2100 Ft! Nem igazán azt üzeni az árképzés, hogy ésszel fogyassz.

Persze a 50-es, 60-as években épült hatemeletesek olykor imádni, máskor piszkálnivaló lilahajú nyugdíjasai megvannak még mindig, t'án csak kicsivel ráncosabbak, mint 30 éve. Meg persze megérkezett az utánpótlás is, van az akinek igazán bejött az élet és nem költözött a 35 nm-ből csak a szomszéd 45-be és most pont úgy és azt teszi, amiért anno a saját édes szüléit ekézte. Vazz, megvannak még a kollektív egyedüllét legnagyobb haszonélvezői, az utcai macskák is! Ugyanúgy a pincékben vannak az almok, ugyanúgy a földszinten lakó Piri nénik etetik őket az utcára kitett kistálcákból és pontosan ugyanúgy őrjítően bagzanak éjjelente, mint anno. Mondjuk a funkcionális analfabéta aspi-Pistikék ma már becsünnenének a nevelőbe, mint macskagerincet törjenek csapágygolyós csúzlival, fejlődik a világ, no!

Ami ellenben teljesen eltűnt, átalakult az bizony az igazi Lágymányos. A patyolat helyén kocsma, a kocsma helyén indiai gyorsétterem, Skála helyén Allee, Lágyi-tó helyén Infopark D épület, a Kopaszi-gát helyén... valami értelmezhetetlen, a félrecsúszott budapesti középosztály felkapott kirándulóhelyének nevezett hipsterpark lett. Kirándulóhely, mi? Letérkövezett sétálóutcával, rekortán futópályával, telepített náddal és használhatatlan homokos parttal, valamint egy valag betonnal. Hogy mi volt anno? Patyolat, ahol értelmes áron tisztíthattad azt, ami a Hajdúba nem fért bele és nem tudtad volna a aranyérpárnára állítható centrifugával szárítani. Kocsma, ahol parádésan megfért egymás mellett a alumíniumpultból mért csoki/vanilía/puncs kombó, a 10 forintos érmével működő Pacman, szombat-vasárnaponként az ételhordóba mért lebbencs, meg a szakadék, de iszonyatosan profi zongorista élőzenéje. Jah, meg a rövidek keveredő édeskés illata, a cigifüst és a szomszéd asztalnál nyomott akut szkanderverseny izzadságszaga. A Lágyi-tó (ami akkor már messze nem volt tó, csak pocsolya), a mellette felhúzott építkezési területre 10 évre kidobált hídelemek és konténerek, a MAFC sporttelep hátsó része, ami valami természetfeletti kapcsolatban állt a mögötte lévő dzsumbujjal és ebből a szinergiából egy félig tüdőembóliát garantáló salakos, félig felüdülést jelentő füves focipálya állt össze. A Kopaszira élmény volt elindulni is, nemhogy kint lenni. A Budafokira kisétálva megláttad a vasúti híd (íve helyett) egyenesét és mögötte valami homályos zöldes tömeget balkéz felé. Nem, nem ment még az alsó/felső rakparthoz 2+2 sáv, csak egy egy sáv volt, baloldalt a töltés, jobboldalt mélyzöld dzsungel. Ahogy haladtál a Duna felé, úgy bontakozott ki a Kopaszi felé haladó földes/sáros kis "utcák" bejárata, ha pedig engedtél a kísértésnek, akkor olyan helyre értél, amilyenért mostanság minimum 60-70 km-t kell utaznod mondjuk a tassi zsiliphez. Alsó hangon 10-15 méter magas folyóparti fák (igen, még most is megvan a maradékuk), derékig érő fű/gaz (no, ez már nincs), lezáratlan magánstégek - ahova a belépő maximum egy nagyfröccs volt -, kommunális kóborkutyák, zsebpecahelyek garmadái (igen, az erőmű hűtőkiömlője volt a legjobb) és az elmaradhatatlan kiskocsmák, a fehér-kék mázolt székekkel, csirkehálós kerítéssel, bóbiskoló pultossal, aki nem is ebben és nem is abban, hanem egy meghatározhatatlan köztes világban létezett, ahol Te csak a Sokol rádióból ömlő vízállásjelentés aláfestése tudtál lenni a teljesen indokolhatatlan "kérek egy kisfröccsöt és egy feles körtét" bugyborékolásoddal. Mindez 10 perc lassú sétára a Baranyai utcától...

Persze van ami ugyanaz... megvan még jórészt a Hamzsa - bár a betonos focipályákat eldózerolták, felütötte azokat a fű. Megvan a Baranyai játszótér, még jobb is mint volt. Megvan az U-alak (Erőmű utca), sétára/kikapcsolódásra most is pontosan ugyanolyan kiváló. Megvan a Fadrusz cuki, megvan a Fehérvári-piac, az FMH is áll (újra, bár olyan bulik mint anno már biztos nem lesznek).

Hangulattól függ, hogy mindezt pozitívumnak, vagy negatív változásnak, fejlődésnek vagy degenerációnak látom. Most éppen évek óta a pozitív megítélés, a fejlődésnek értékelés mellett vagyok, remélem így is marad a dolog. Az elbaszott Kopaszi ellenére.

Képet nem teszek ki, mert csak lopni tudnám, menjetek, oszt nézegessetek itt, a paradoxon nevű Újbuda Retró oldalon, érdemes.

Szólj hozzá!

Tisztelet

2015/05/11. - írta: Vádöfák

Az évek múlásával arra kell lassan ráébrednem, hogy vagy én züllök menthetetlen pályán, vagy az engem körülvevő emberek azok, akik nagyot változnak - és sajnos nem feltétlenül a nekem tetsző irányba. Ez persze annyira szubjektív mint a sebességérzet, dehát a Tönki is hanyattbaszta magát, amikor a 30 km/h-val csordogáló tűzoltóautó hátsó létrájáról leugrott az aszfaltra, menetiránynak háttal. Koponyalapi törés nem lett belőle, de azért a haverunk megtanulta, hogy ilyen tempónál az 1,7 m-es íven a fejének elég magas a kerületi sebessége, állva nem nagyon tud maradni, a hátrabukfencből öt pedig csak akkor vicces, ha nem Te csinálod betonon. Hogy mit kerestünk a haladó tűzoltóautó hátsó létráján, az egy másik történet.

Szóval tisztelet. A szüleim és az élet is erre nevelt.

Átadod a helyed a villamoson az idősebbnek, a gyerekeseknek és a nőknek is. Igen nekik is, mert nem egy büdösbunkó vagy aki az újságjába/telefonjába temetkezik a szemkontaktus elkerülése végett, hanem egy magára és környezetére is odafigyelő úriember (még ha nem is nézel ki úgy).

Tiszteled a tanáraidat, végighallgatod őket és nem szövegelsz órán, amikor mindketten dolgoztok. Nem feleselsz vissza és nem kérdőjelezed meg amit mondanak, vagy ha megteszed odafigyelve és kérdezve, nem okostojás kioktató hangnemben. Odafigyelsz a visszajelzéseikre és nem hülyézed őket, mert egyest adtak. Van annak oka...

Tiszteled az ellenfeleidet, akár sakkról, számháborúról, fociról, vagy utcai verekedésről van szó. Ezzel nem csak a másik kölcsönös tiszteletét érdemelheted ki, hanem megelőzheted a 'nem is láttam mikor jött szembe az alagútban ez az 500 tonnás vonatszerelvény' feeling-et is.

Persze fiatalkorunkban is volt aki nem ezen elvek mentén élte az életét - és mi sem tettünk mindig így. Perszehogy nem, fiatalok voltunk és bohók, tele energiával és több kíváncsísággal, mint óvatossággal - ez az elegy meg minden csak nem a tisztelet őslevese. Ami segített mégis kikristályosítani a dolgokat, az az általános iskolában Dani bácsitól nevelő célzattal zúgó füles (igen, ilyen is volt), a középiskolában porig alázva állni a filótanárnő előtt amikor azt hitted nálad okosabb már biztos nem születik a Föld kerekére, a katonaságnál alsógatya nélkül gázálarcban fekvőtámaszt nyomni a szekrény tetején 45 fokban, az utcán kapott pofonok és az élet apró megtorlásai - mind-mind abba az irányba terelt, hogy előbb nézzek, figyeljek, aztán cselekedjek, előbb hallgassak aztán mondjam és nem utolsó sorban értékeljem amit kapok. Belénk égett lassan, mint a tűzhelyen felejtett műanyagtálca aljába a keresztvas...

A további tapasztalatok azt mutatják, hogy aki nem tanulta meg a leckét, az ment a levesbe. Aki nem tisztelte a drogot, annak jött az aranylövés, aki a körülményeket annak a 9 emeletnyi kötél nélküli bungee, aki az embereket azt a Kvassay-zsilipnél halászták ki majdnem darabokban.

S még valami: a tisztelet jár. Nem kell kiérdemelni, lehajolni érte, vagy felépíteni, mint egy várat. A tiszteletet csak elveszíteni lehet. A "tiszteletet ki kell érdemelni" mondást sajnos nem tudom ki találta ki, de égbekiáltó baromság. Ha valaki akar vitázzon...

Mostanában azt veszem észre, hogy az emberek elfelejtik mennyire fontos egymás tisztelete. Van az Én és mellette nincs más. Nem fér oda, akkora az Én. Az Én erős, ügyes, okos, nincs párja - senki nem veheti fel vele a versenyt. Így aztán tiszteletet sem ad és nem is vár - valami ködös "erő/hatalom/jog" fogalomból származtatja a viszonyait. Természetesen ez a kártyavár addig áll, amíg valaki/valami próbára nem teszi; márpedig előbb-utóbb próbára teszi.

Hülyének néznek a villamoson, ha 40 éves létemre átadom a helyem egy 20-30-40 éves nőnek. Nem szoktak hozzá. Felsegítem ugyanoda a babakocsit (10-ből 4 nem is érti mit akarok) és lesegítem az idős hölgyeket, akkor is ha nem bottal mennek. A nőtől elveszem a csomagot, hogy ne cipelje, ha én is ott vagyok. Jobb oldalra állok a mozgólépcsőn. Törekszem arra, hogy végighallgassam az embereket és próbálom nem untatni őket. Többször kérdezek, mint kioktatok és ha megígérek valamit azt megtartom. Ha nem sikerül, akkor szólok és nem bújok el. Ha valaki felhív, de nem tudom prompt felvenni, amikor van lehetőségem visszahívom. Ha számomra kellemetlen beszélgetés következik, nem menekülök el, hanem odaállok és vállalom a felelősséget és az esetleges konfliktust. Ha faluba látogatok igenis előre köszönök mindenkinek, mert az így szokás - még akkor is, ha a helyieknek fogalmuk sincs ki vagyok én.

Az eredmény pedig... tisztelet. Lehet először hülyének néznek, aztán csak simán nem értenek, de inkább előbb, mint utóbb leesik. A kismama rám mosolyog, az idős hölgy elmesél egy rövid történetet és boldog, a nő hálás, a vitapartner elkezd figyelni, a pályán nem rúgnak agyon csak úgy hogy recsegjen a csont - még talán egy utcai bunyóban is inkább felsegít majd az aki lecsapott, mint a tarkódra ugorjon amíg a járdaszegélyt harapod.

Aki pedig idáig olvasott, az majd adja át a helyét, figyeljen, hallgasson, hívjon vissza, álljon meg és ne fusson el, segítsen ahol tud és harcoljon ha kell, de ne ellenségei legyenek, csak ellenfelei. Aztán nézzük meg mi lesz belőle, nem kell sok... csak egy picivel több tisztelet. Kényelmesebb lesz mindenkinek.

Szólj hozzá!

Nekem nem hiányzik, hogy elkapjanak!

2015/04/26. - írta: Vádöfák

Avagy mese a mesehősről, aki valószínűtlenül volt bátor.

Lehet hangulatfestő szavakat halmozni, modorosan vagy lazán beleállni egy-két véget nem érő körmondatba, de a legtöbbet mégis a karakterek adják vissza. Ilyen karakterekből épül az életem, mert nem rosszak a helyszínek - a blog is az ami, erre reflektál -, az arcok, hangok, érzések mégis sokkal fontosabbak és mélyebbre égnek.

Mint a fenti mondat.

Adva van egy nem túl acélos izomzatú fiatalember, aki elsősorban a gőték, vadnyulak és békák világában él, szöcskét gyűjt és csodálkozik az miért pusztul meg a befőttesüvegben - mert nyár van, 40 fok és rázártad baszod! -, valamint kuytát/macskát ment a nem kevésbé hányattatott sorsú gazdáiktól és a kedvenc olvasmányélménye a búvár zsebkönyvek "Kígyók, békák" és "Kabócák, bodobácsok" kettős közül kerül ki, de Ő sem állít sorrendet (minek? :D). Ez az ember kerül bele egy hétről-hétre, hónapról-hónapra elborultabb agyú társaságba, ahol az a laza, aki jobban bírja a pusztakezes bokszot, aki többet lop az éjjelnappaliból, vagy éppen tovább bírja eszméletvesztés nélkül a troátúr-BBK kombót.

Azt nem mondanám, hogy az első pillanatban óriási sikere volt, egyszerűen nem értették. Még megverni sem volt érdemes, mert nem volt kihívás a dolog. Mindegy is, voltak nála nagyobb különcök is közöttünk, valahogy csak belesimult a szürke tömegbe. Nekem bejött... egyébként is feszélyezve éreztem magam néha, a meredekebb buliknál, valamint már akkor látszott hogy ugyan nem tesz jót neki a kiegyensúlyozottnak aligha mondható családi háttér, de esze az van. Mondjuk erre később azért próbált keményen rácáfolni...

A nem rövid összecsiszolódási időszak vége felé már egészen jól tűrte a stresszt és meglepő módon sokkal többször csatlakozott a rázósabb partikba is, mint sokan mások. A beállítottsága viszont a hesszelő szerepkörre predesztinálta - mondjuk úgy a fizikuma és bevállalóssága olyan mátrixot adott, amiben az egyenes vonalú egyenletes mozgás is a Fibonacchi-sorozat reciproka volt a teljes paranoia fókuszpontja felé. Nincs kiút, az örvény lehúz, belehülyülsz a saját parádba. Semmi baj, ilyen is kell - mondjuk ezt a tizennyolcadik teljesen indokolatlanul félbeszakított okosítás után azért revideáltuk, mert nem vicces elszórni a zsákmányt, csak azért mert Gyugyuka beszart egy fölé repülő vadászó denevértől. De amíg ez a pillanat el nem jött, roppant szórakoztató kalandokba keveredtünk.

Hogy miért kezd üldözni autóval négy megtermett munkásember hat nagykamaszt, akiknek annyi a bűnük, hogy szedret zabálnak az építési telek kerítése mellett - najó, lehet, hogy néhány "kurvaanyád" azért elhangzott csak úgy hogy felbasszuk az agyukat -, azt nem tudom, de ilyenkor szaladni kell. Gyugyu mást választott, kitűnő ritmusérzékkel bújt a kukatárólóban összezsúfolt kukák közé, éppen elég időt adva az üldözőinknek, hogy észrevegyék mit csinál, felmérjék, hogy másokat esélyük nincs elkapni, valamint felkészüljenek azon makarenkói pofonokra, amiket egy teljes banda szemtelen srácnak osztottak volna ki, de most csak egy próbabát cibálhatnak ki a betongyűrű mögül. 

Hogy miért vádolnak kutyák/macskák felgyújtásával egy gyereket aki egy legyet nem tudott lecsapni és adománygyűjtést szervezett egy letört lábú szöcske számára, hogy túlélje a nyarat - lehet lelkiismeretfurdalása volt a másik, élve megfőzött miatt? -, aki csillagos ötös bioszból, mert annyira imádja a természetet... azt nem tudom. De megtették (t'án csak nem a társaság miatt?), így Gyugyu barátunk gyorsan levonta a konzekvenciát: bármit csinál, bármilyen hülyeségbe jön velünk, akit elkapnak az Ő lesz. Vagy azért mert elbénázza, vagy azért mert Ügyesebb nála, aki üldözi, vagy egyszerűen azért, mert az a rohadt kavics éppen akkor kerül a lába alá, amikor irányt váltana menekülés közben. Mindegy miért, de Ő biztos megszívja...

Így aztán az életösztön, a józan ész, vagy bármilyen más pragmatikus morzsa késztetésére, Gyugyuban megjelent a bátorság egy olyan mutációja, ami addig nem létezett ebben a dimenzióban. Ő ott volt sok helyen és emlékeszel is rá, Ő is emlékszik, de valahogy mindig hamarabb tűnt el, mint rosszra fordultak volna a dolgok. Ő volt az, aki már akkor menekült, amikor még nem kellett és így úszta meg azt, amit egyébként biztos nem úszott volna meg...

Egy idő után bíztunk a parájában. A 'Nekem nem hiányzik, hogy elkapjanak!' azt jelentette, hogy a valószínűtlenség homályában olyan veszélyek lapulnak, amiket a mi elménk felfogni sem, nemhogy számításba venni képes - de Ő "látta". Sokszor hittünk neki és az emiatt megerősített védelmi vonalakon egyetlen előre tervezhetetlen hiba, véletlen vagy rossz számolás nem jutott át. Nagy érdeme van abban, hogy ezeket a sorokat most papírra vethetem.

De mégsem szopom le virtuálisan. Egy beszari kis pöcs volt, akinek az egyetlen szerencséje, hogy elég sokszor kimondhatta: 'Nekem nem hiányzik, hogy elkapjanak!" és még így is elég élménybe rángattuk bele, hogy legyen mit mesélnie.

Uff. :)

Szólj hozzá!

A kifordított Brifkó

2015/03/27. - írta: Vádöfák

kvaesztor.png

Volt egyszer Őrmezőn a Zsidó.

Nem, kurvára nem volt zsidó, ez a név csak ráragadt és senki, semmilyen pejoratív dolgot nem gondolt bele. Pontosan fordítva volt, ez már dicséretként hangzott, az emberünk hihetetlen üzleti érzékkel volt megáldva, bár a 60 perces Polimer kazikat amiket egy skáláskocsiban vittünk neki Ő is nehezen passzolta el - 5 forintot adott értük darabonként, lehet még túl is fizetett minket.

Keréknélküli kispolák, belezett tévé, ndk-s miniatűr japán óriásrobot replika, 400 pár makkoscipő - ez csak kis része volt a portfóliójának, amibe természetesen az uzsora és a befektetési tevékenység is beletartozott.

Jó arc volt egyébként, én kiakadva soha nem láttam, mindig valami olyan derűs nyugalom és segítőkészség lengte körül, mintha a dalai láma és terézanya goabuliban fogant szerelemgyereke lenne. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne követte és követelte volna meg a tisztességes üzletmenethez kötelező szavatartást és becsületességet. Soha nem baszott át - vagyis ha igen, akkor megmondta rodolfósan (csak a kezemet...) , úgy meg már nem ér -, senkit, amit pedig a száján ígéretként kiejtett azt nyugodtan a szibériai ősmasszívumnak megfelelően kezelhetted - nem kellett tartanod attól, hogy megváltozik. Én kedveltem a Zsidót, akik hosszabb ideje tartoztak neki, azok már nem annyira. Amikor tartoztak neki, akkor amolyan bricktop-osan intézte a dolgokat, bár nem tudom disznói voltak-e - szinte biztos, csak nem láttuk őket, vízzel higítandó instant disznóport viszont árult, szóval...

Most hogy ez a Brifkó gyerek is becsücsült kicsit körbenézni a kóterba, kiderült hogy szinte semmije sincs, hogy évek óta a akkorában pilótáztak, hogy abból négy generációnyi kínai császár gyurmáztathatott volna anyaghadsereget magának és hogy ezt azok a minőségbiztosítók akik faszomtudja milyen hatóságnak nevezik magukat úgy nézték be, mint ahogy lindalovelace soha nem nyelte be a faszt - hááát, legalábbis kicsit sajnálom, hogy a Zsidó nem finanszírozott bele Kvaesztorékba.

Ha belefinanszírozott volna, akkor most nem kellene baszakodni az ártatlanság vélelmével, csudálatos, ámde bizonyosan eónokra nyúló jogi procedúrákkal, ítéletekkel, meg a faszom. Neki mindig elég volt a józan paraszti esze is és ha valamelyikőnk akkor ismerte volna megaszitiván legfaszább bíróját, akkor biztos Dreddzsidó lett volna a beceneve. De nem ismertük, meg szerencsére a behajtási üzletágához sem volt szerencsénk sose, így maradtunk a sima Zsidónál.

Mert az a behajtási üzletág elég egyszerűen működött. Ha loptál tőle, tartoztál neki - de csak akkor ha valóban -, akkor visszavette ami az övé, amikor rájött vagy a határidő lejárt. Ha nem tudta, akkor először a meggyőzőeszközök széles repertoárját megvillantva tolt a kooperatív megoldás irányába. Amennyiben ez nem vezetett eredményre, jött a gráfelmélet alkalmazása - a delikvenshez legközelebbi csomópontok ezt nemigen szerették, dehát kedvencemmel élve: az élet nehéz! Nem válogatott, barát, testvér, szülő, gyerek, nagybácsi, nagynéni, pudli, macska, csótány - az összes közeli/nem közeli hozzátartozó és ismerős akivel a sáros jóban volt, potenciális ügyféllé vált. Akinek ez nem tetszett, megbeszélhette a macskajancsival aki miatt ez történt, az már nem a Zsidó játszmája volt. Ő csak a pénzét akarta, meglepő hatékonysággal. S ha már a járulékos költségek felmerültek, akkor beszedte azt is, nem nagyon érdekelte hány kispárnahuzatot, ládikát, brifkót, vagy embert kell kifordítania miatta.

Ejj, de hiányzik a Zsidó, hogy kiforgassa a Brifkót, meg az összes kis ládikát és ismerőst is azért a néhány milliárdocskáért, ami valahogy dematerializálódott innen-onnan.

Szólj hozzá!

Egy csatt margójára

2015/03/26. - írta: Vádöfák

csatt.png

Már a Baranyaiban úgy járkáltam haza sokszor, hogy felmásztam a ház falán futó villámhárítón a konyhaablakig, benyúltam a nyitvahagyott bukón - nagyjából reedrichardsosan - kinyitottam az ablakot és beugrottam a lakásba. Ez a jó szokásom meg kellett maradjon, annál sűrűbben hagytam el a lakáskulcsom, minthogy ez a skill eltűnhessen.

Nem is tette, sőt. Mivel a kulcselhagyások frekvenciája nem változott, ellenben Lágymányosról Gazdagrétre költöztünk - és nem mellékesen a földszintről a tizedikre - így fejleszteni kellett a tudást, hogy a masszívabb megoldandók se jelentsenek gondot. Nem is jelentettek, a legnagyobb probléma az volt, hogyan magyarázzam muteréknak az otthonlétem, mikor mindkét zár kettőre van fordítva és tudják, hogy nem vagyok üldözési mániás. Problem solved, szövegelésben nem vagyok rossz. Álmukban nem gondolták volna, hogy a tetőről másztam be az erkélyre, és onnan - újra a fantasztikfór vezetőjének erényeit csillogtatva - a bukóra nyitott ablakon benyúlva és az ajtót kinyitva a szobába. Újabb pipa, többször is.

Valahogy a környezet, a haverok inspirációi és az előttünk tornyosuló élet még tovább csiszolta ezeket a képességeket. Nyilván nem egy és kettő kerítésen kellett átjutni, ha jól akartál szórakozni; épülő házak liftaknáiban kommandózni - a lépcsőház vagy még nem állt, vagy túl snassz ott le-fel menni -; a Mechatronika befejezetlen tornatermében felállított 6 méteres festőállványon megpihenni a biztiőr elől, vagy nemes egyszerűséggel - megintcsak simán faszméregetés céljából - átugrálni a Regős köz 2.- 3. közötti közlekedőn, 30 méter magasban. Egy ilyen alkalommal Gyugyu is bepróbálta a dolgot, meglepetésünkre eljutott az ugrásig is, aztán a leérkezésig. Valami fensőbb létező biztos besegített, mert azért elugrás előtt beszart, tehát lefékezett, így az ív kicsit vékonyabb lett a kellőnél, cipőben lábujjal kapaszkodni embert én még így nem láttam, aztán amikor a tető szélén visszahúzta magát a 45 fokos negatív jacksonból, akkor helyette a szívemről zuhant a mélybe egy fél Himalája.

Természetesen egyetlen ilyen halálközeli élmény sem tudott minket visszatartani semmitől és mivel az idő múlásával nem lettünk semennyivel sem jobbak, vagy normálisabbak, így ezt a tökéleteshez közelire csiszolt tudást elkezdtük alkalmazni az okosítások során is. Ha a tizedikre be lehet menni, be lehet a kilencre is, a nyolcra is, meg amíg vállalod a lefelé szpájdermenezést - amíg nem a hűtőt akarod elhozni, addig működik a dolog.

Annyira népszerű lett a módszer - a hülyegyerekek körében nem tartottuk titokban, feszült a mellkasunk a büszkeségtől -, hogy eltanulták, alkalmazták. Volt akinek annyira megtetszett, hogy abba se hagyta, még akkor is ebből élt, amikor mi már a hivatalos iparialpinista korszakunkat is magunk mögött hagytuk.

Sőt, lassan feledésbe is merült a forrás, legenda sem maradt belőle, csak egyre pusztuló neuronjaim laza szövete őrzi még az emlékeket... de hagyományőrzők mindenhol vannak, Richfield city sem maradt Spiderman nélkül - konkrétan ez is volt a beceneve a rendőrök körében a régi havernak, aki nem tudott szabadulni a szenvedélyétől. Azaz dehogynem, csak fordítva: a szenvedély szabadult meg tőle, amikor bőven negyvenen túl még mindig pókemberezett, csak nem nyáron és brahiból, hanem télen, a megélhetése miatt. Nem mentem, nyilván lehetett volna dolgozni is, de az Ő útja más volt.

Ez az út le és fel, le és fel, végül csak lefelé vezetett, csak sokkal gyorsabban mint számolta - egy rosszul lehesszelt lakás, egy kelleténél agilisebb tulaj és egy lassan kiöregedő besurranó nem jó koktél, főleg nem egy januári ónos esővel spékelt éjjelen. A Gazdagréti Pókemberből a porhüvely, a közös emlékek és egy tompa, kegyetlen csattanás maradt csupán a Donald előtt, mindegyik egyre halványul majd.

De ameddig nem, addig 'RIP' Richfield megtévedt Spiderman-jének, aki volt amikor Amazing volt.

Peace.

Szólj hozzá!

Panelparaszt

2015/03/26. - írta: Vádöfák

Most hogy húztunk egy ívet és mindenki levette, hogy nem egyszerű hülyegyerekként, hanem kaméleonba oltott vadbaromként tengettük a napjainkat, jöjjön egy kis háttér - miért ne, miből lesz a cserebogár.

A fényképalbum vigyorgó idiótái túlnyomórészt igazi városi parasztok, a szó legszorosabb értelmében. A szüleink generációja már a háború után született, esélye sem volt polgári értékrendet magába szívni, valahogy nem a kétker felső része volt a játszóterük, azt még képeken se nagyon látták, csak elmentek mellette ha tízévente egyszer libegőre ülhettek, mert kötelező volt használni a fogaskerekűt májusban, kék/piros nyakkendőben.

Nézzük csak, volt itt belvárosba be, aztán panelba kiköltöző, lágymányosi munkás, mgtsz sofőr, pingpongozó, aki lángossal is kente, alkoholista katonatiszt (van másmilyen is?). A közös az volt, hogy mindenki ismerte - és jó eséllyel csak azt - a bambit, Vidámparkot, a 70nm-es '60as években és 50 nm-es '70-es években épült lakásokat. Még vette 5 forintért a kenyeret, utazott nyitott villamoson, telefonált tantusszal, várt Trabantra 6 évet, ultizott bisztróban és bulizott is ott. Nem volt szegény, mert nehéz volt annak lenni, de nem vetette fel a pénz, dolgozott fusiban és gmk-ban, a hegesztő állása mellett vizet és néha liftet szerelt. Örült az első tévéjének és a gyerekek születése után az első Betamax-nak is (már nem 8mm!), amit még a szomszédnál csodált, aki Nyugatról hozta. Ezek voltak az ősök és mi szerettük őket, valami olyan biztonságot adtak, mint a kádárkorszak nekik: alapvetően nem volt vele semmi baj, de sokan kénytelenek voltak észrevenni, hogy a máz alatt rohadnak a csövek...

Mi pedig ezen fura nem is földes nem is salakos, de mindenképp tüdőpróbáló pályán tanultunk focizni, játszani. Emlékszem, még kisiskolás voltam, amikor a Sasad mgtsz. nyílt napján matiné gyanánt mozit vetítettek nekünk, "valami jó űrhajósat". Ez volt a Nyolcadik utas... persze miután felpattintották a gépre és elkezdett forogni, már senkit nem érdekelt a felnőttek közül, kimentek a barakk melletti bográcshoz butulni, mi meg az első 10 perc után gyümölcsöstál méretű pupillákkal meredtünk a vászonra - a csúcspont nyilván Ash beszélő feje volt. Nem akartak a szülők rosszat, mikor látták, hogy már nem villog a vászon, bejöttek, levették a lefutott tekercset és megkérdezték jó volt-e az űrhajó, ilyet még úgyse láttunk és eddig még a Pirx is időutazásnak tűnt. Bólogattunk, mondjuk sokan nem nevettünk - az elkövetkezendő 2 hétben sem. De mentünk Balcsira, Camping Caravan Club-bal körbejártuk az országot, a suli jó volt, a tanárok rendesek, olvastunk és keveset tévéztünk, zsíroskenyeret ettünk hagymával és valaki cukorral, a kötelezően imádott Egri csillagok mellett gyűlöltük a Kőszívűt, csak a Fürge ujjak címlapra és az IPM belső oldalán stoptáblát támasztó BíróCicára tudtunk rejszolni - én szerencsés voltam, valahonnan volt egy Illatos kert példányunk, sárguló lapokkal, képek nélkül, de olyat most is ritkán olvasok...

'56-ról még csak ellenforradalomként hallottunk, de a törikönyv úgyis végetért '45-ben , a hősi szovjet hadsereg felszabadította hazánkat. Volt még suli szombaton, nem volt műsor hétfőn és délelőttönként a tévében. Nem mentünk messzire, mert ki nem szarta le mennyire jó a suli, igazán jóba úgysem kerültél be, ha nem volt csókod és nem volt. Nem mentünk messzire, mert 500 méterre bárhol volt piac, bolt meg 100 méterenként. Bisztro úgyanúgy és igen a diszkók csak indultak a művházakban, az sem volt messze. Kicsi, nagyon kicsi volt a világunk, néha néztünk ki belőle. Cserében már olvashattál nagyon sok könyvet, én Kozmosz és Galaktika cuccokon nőttem fel, Pif az Alfában rohangált a ragtapaszos Herkules elől. Amivel viszont az életünket töltöttük... azok a haverok és barátok voltak. Igen, kulcsos gyerekek voltunk, volt lakáskulcsunk. Kellett, mert Anya is 5 körül ért haza, Apa meg ha hazajött már vette a faládát benne a szerszámokkal és húzott fusizni. Tanulás után otthon kukulni nem szórakoztató, ki hát és éljük az életünket. Bandáztunk, harcoltunk, felfedeztünk, építettünk, romboltunk, fociztunk, bújóztunk, rabló-pandúroztunk, együtt voltunk. A kicsit idősebbek tanítottak, a sokkal idősebbek le se szartak, de felnéztünk rájuk. Aztán voltunk katonák, vagy volt katona barátunk, ismerjük jól a helyzetet amikor a gömböt viszik, a kockát meg gurítják.

Ebből lettünk mi - panelproli, panelértelmiségi.

Panelekből összerakva, de láttál te már színesebbet egy lakótelepnél? Ott eltűntek a határok, igazi város a városban, nem kell buszra szállnod ahhoz, hogy más világba kerülj, elég csak 5 fokkal elfordítani a fejedet az erkélyen és rögtön másik életbe pillantasz bele. Tűzoltó, egyetemi tanár, teherautósofőr, festő, nyomdász, mentőorvos... tudod, a Szomszédok. És szomszédok nem csak Gazdagréten, hanem Lágymányoson, Örmezőn, Kelenföldön, Albertfalván, messzebb Békáson, Rákoson, Havannán voltak... mennyien vagyunk? Mi vagyunk azok akik megélték és megélik a valódi Magyarországot, akik ismerik a döngöltpadlós tapasztott vályogházat, mert valamelyik felmenőnk még abban lakott és vágják a Bazilika mellett a Zsinagógát is, mert mindkettőbe elvittek osztálykiránduláson.Tudjuk ki a Hankiss, vagy TGM, emlékszünk Bujtor Csöpire, az Üvegtigris fikciója a mi valóságunk, izgultunk a fiatal Orbánnal/Fodorral/Deutchal és röhögünk rajtuk most (vagy átkozzuk őket). Vágjuk mikor basznak át és mikor őszinte valaki, mi az igaz és mi a talmi. A gyökereink, ahogy mi magunk is a valóságban vannak - mi vagyunk a massza, aki érti a nyócker cigányait és nem fél köztük, mert tudja, hogy emberek azok is: segítenek betolni az autódat és kizsebelés helyett együtt isznak veled egy tüskét a sarki éjjelnappali előtt, mikor már teljesen matek vagy. Ismerjük az egyetemi tanárokat, mert egyetemre jártunk és tudjuk hogy az Ungár Anikó is büdöset szarik, mert mentünk be utána a koedukált vécébe. Dolgoztunk multinál és kkv-nál is és volt hogy nem is dolgoztunk, mert nem volt mit. Járunk moziba és színházba, de nem megyünk minden télen kétszer a francia Alpokba, mert arra nincs pénz - de voltunk már sok helyen, ha az Bulgáriát, Romániát is jelenti (csak mostanában Londont és Berlint). Boldogtalanok vagy boldogok vagyunk, mikor hogy. Tudunk még magunkon is röhögni, máson meg főleg. Tudjuk, hogy sok a hülye körülöttünk és magunkat is ide soroljuk. Tudunk okosat mondani, tudunk demagógok lenni és sokszor keverjük a kettőt magunknak is. Szeretjük az életünket, mert ismertünk mást és az nem volt jobb, de az is jó volt. Mert sokat láttunk és minél többet lát az ember, annál több jót lát a mostban.

Városi parasztemberek lettünk. Van eszünk, látjuk magunk körül a világunkat és tudjuk hogyan működik. Amolyan Göre Gáborosan ki is nézünk belőle sokszor, aztán csodálkozunk a Durbints sógorunkkal, hogy milyen értetlenek ezek a népek, meg oltjuk a Kátsa cigányunkat, elmagyarázzuk neki a tutit. De alapvetően otthon érezzük jól magunkat, ott működünk igazán.

Ez a mából az a kép, aminek az eredetijén a szüleink ölelkeznek a szekrénysor előtt és kicsik, de nagyon boldogok, úgy is mosolyognak a kamerába.

Szevasztok parasztok!

Szólj hozzá!

Chill on the hill

2015/03/25. - írta: Vádöfák

Kaptatok állatságot, kaptatok két kemény piálást, jöjjön egy kis chill, ahogy régen is.

A felkészülések, lepukkant kipihenések, meg úgy egyáltalán hétvégi és akár hétköznapi lazulások kiváló helyszíne volt a Domb. Ha leejtőnek felfelé állva balra néztél - 153-as vonala mögé - akkor felsejlettek a kisajátított telkek körvonalai, majd a domb háta és a többit már csak odaképzelted. Anno arra az oldalra is a lakótelepet terveztek, csak félbemaradt - inkább el sem kezdődött, mint a petting BíróIcával.

A zártkertek viszont ott voltak - sokszor a már nem is tulajdonos tulajdonosaikkal együtt. Így lehetett az, hogy a senkiföldjéről is loptad a gyümölcsöt és kockáztattad, hogy seggbelőnek sóspuskával. Ami meg is történt egyszer, konkrétan a Kiscipó kapott sódarabot menekülés közben pont az egyik körme alá. Nem üvöltött, inkább hangos vinnyogásnak mondanám amit művelt... 

A Domb tehát jó volt, mert az álmos nyári hétvégéket megtöltötte lehetőséggel. Sütögettünk ott, rablópandúroztunk, pettingeltünk, keféltünk, aludtunk, csináltunk mindent, amit a pálutcaiak a grundon és még sokkal többet is. Most egy lazítás jöjjön, ami tökéletesen adja a hangulatát a fent töltött időnek.

Faternak már akkor is fétise volt a házi, szerintem mi voltunk az egyetlenek - de hogy az elsők az biztos -, akik élő kakast tartottak az erkélyen (najó csak egy hétig) és a tizediken disznót vágtak (najó, csak felvittük a féldisznót), hurkatöltéssel és pecsenyesütéssel ahogy az illik. Így volt alapanyag a dombi sütögetéshez, szatyor megnyit, hurkakolbász belehúz, irány felfelé. BBK a éjjelnappaliból és nincs ami megakadályozza az óriás fetrengést... Úgy is lett, Tesó, Tönki, Gyugyu, Zsolti, Cipó, szóval az akkori keménymag megindult és megérkezett. Tűz megrak, BBK nyit, duma indul, a hangulatot pont úgy festette alá a szikrázó nyári nap amilyen volt. Tökéletes. Elmentünk cseresznyefát keresni, hogy desszert is legyen, közben találtunk málnát, szedret... kell ennél nagyobb fless? Nyugodtság, serceg a zsír, várjuk már kurvára hogy meglegyen, bár a alufóliás krumplinak kicsivel több kellett, hát keressünk szórakozást. Zsolti - civilben vegyésztanuló, egy másik történetben feketelőport készít a konyhájukban és robban fel vele - most is hozza a formáját, előáll a korszakalkotó társasjáték ötletével. Mindenkinek fel kell gyújtania egy kis darab száraz füvet, aztán hagyni terjedni a tüzet - 10-ig legalább számolni -, majd amikor 10, vagy már beparáztál, akkor eloltani. Akinek nagyobb darab ég le, az lesz a főlaza, majd mindenki az ő faszát szopkodja doszt és zászlónkra tűzzük a nevét. Csodálatos...

Perszehogy Tönki kezd, fogalma nincs mit csinál, de mivel első, hamar beoltja a cuccot - simán szétcsapkodja a tüzet azt' szevasz. Második a Kiscipó, kicsit tovább bírja, de biztonsági játékot játszik, kicsivel nagyobb csak a Tönkiénéél, olyan 15 nm. Gyugyu is felbátorodik, paragépünk majdnem ráver a Cipóra is - ja nem, beszart, fele akkora sem lett, közben oltogatta. Jöjjön a Zsolti, a teremtő, a szellemi atya, a géniusz és leendő címerállat. Perszehogy nekikezd, amikor már vagy 30 nm lángol még mindig zsebrebaszott kézzel, mindenttudó vigyorral figyel és még csak 6-nál tart, mert nála 1 másodperc az kettő... látszik, hogy készült, mi a faszt talált ez ki? Olyan 50 nm lángol és kicsit feltámad a szél (már 60 nm), így gyorsan összekapja magát, bemegy az egyik bokorba és kigurít egy addig észre nem vett 200 literes olajoshordót (70 nm). Ezt fogja átgurítani a tűzön, ez majd eloltja és Ő lesz a király, mert ember nem lesz, aki túlszárnyalja, vagy visszacipelje a hordót a domb tetejére... Hagyja még (90 nm), jól kinézte, ösvény mellett gyújtott a másik oldalon meg egy vikendház romos alapjai akadályozzák a terjedést. Okos, okos, érezzük hogy a mi fogunk a fasz szőrösebbik felén nem vigyorogni, Zsolti meg a mennybe megy... Már vagy egy 2x10-es csík lángol az ösvény és a romok között, amikor Zsolti úgy dönt, ezt már senki nem űbereli, nekiereszti a hordót. Az meg gurul, oltja a tüzet, érezzük a vesztünket... egészen addig, amíg 5 méter nem túl gyors leejtő után a hordó oldalára száradt kátrány tüzet fog és oltás helyett egricsillagos tűzkerékként gyújt fel mindent maga körül 6-7 méteres körzetben, jó hosszan. És csak gurul tovább... Zsolti arcára fagy a tudálékos vigyor, rohan - mi is rohanunk -, érezzük ennek a fele nem tréfa, megállítani úgysem tudjuk, az égést úgysem hagyja abba, mi a halál faszát csinálunk majd???

Az immár méteres lángokkal égő hordót egy másik alapnak a romjai állítják meg, de már lényegtelen, olyan fél hektár izzik zúgva, ezt nehéz lesz mackófelsővel szétcsapkodni. Akkor ne is próbáljuk... rohanás vissza a tábortűzhöz, kolbász le-, krumpli kiszed, majd húzzunk a gecibe vissza a telepre, nehogy valaki ránk fogja ezt a kapitális baromságot. Dombról le, tizedikre fel, a tetőre vezető tűzkijárat (teccik érteni ugye?) kinyit és üljünk ki, szép lesz a naplemente a tetőről nézve.

Szép is, a kolbász és a krumpli isteni, a műsor sem rossz: a 8-10 tűzoltóautó, többszáz bámészkodó, a fél lakótelep az ablakokban és a felhőkig érő füstoszlop látványát kiválóan emeli művészi szintre, szokásos kora esti chill. Másnap megvan a hivatalos magyarázat is, a hosszú szárazság miatt begyulladt az aljnövényzet, 3 hektár égett le, de mivel gyors volt a tűz, sok kárt nem okozott. Zsolti a hős, mennybe megy hogy mennyire laza, a kurvaanyját, most robbanthatjuk fel BM háztömböt ha túl akarunk rajta tenni.

Szólj hozzá!

Calibur

2015/03/25. - írta: Vádöfák

Érden az ikonikus Excalibur diszkó.

Nem, nem a mai nemtommi, hanem a régi... ahova érdemes volt lemenni, mert olyan zene szólt, amiről máshol csak álmodtak, ahol úgy tudtál lazulni, hogy a kutya nem szólt hozzád és nagyjából értelmetlen volt a vadállat kidobókról beszélni, mert ugyan megvolt a fitnesszfasiszta kinézet, de senkihez nem volt egy rossz szavuk - akkor sem, ha arconcsúszva akart bemenni.

Ennek megfelelően nem emlékszem sem bunyóra, sem atrocitásokra. Amire viszont igen, azok a hetente lezajlott bulik... nézzünk csak még egy képet az albumba.

Szombat délután, a korai bemelegítés már megvolt, aztán mindenki hazahúzta a belét egy utolsó hajsimításra, gyatya/felső átvételre és a kötelező recskára, hogy ne két perc alatt legyen kész este, ha bejön a szösziknek a csajozósduma. Lassan gyűlik a nép, három autó már a sétálóutcát elállva nyomasztja a kutyasétáltató nyuggereket, Oli, Peti, én készültünk, így simán mehetünk tizennyolcan is - a sofőrökön kívül. Az ampullák már félig üresek, pedig hol van még féléjfél, amikor indulunk. Mivel a készletek megcsappantak, jöjjön az utolsó mentsvár, irány az éjjelnappali és nosza egy kétdekás portorikórum, jó lesz az a calibur előtti parkolóban gyorsítónak, pontosan annyival emeli a pulzusszámot, ahány fokos. Régen besötétedett, a levegő lehűlt, mégis egyre többen nem fáznak, indulhatunk. Kocsikba be, anyósülésre ketten - az egyik lábhoz, mint a kutyák, hogy ne látszódjon - hátra négyen, egy meg még a csomagtartóba is, merthogy kicsit megnőtt a létszám, de Réten nem hagyunk senkit. A gumik a sárvédőbe érnek, de kiafaszt érdekel, majd faterék cserélik...

A Panoráma kanyarban nem mondanám, hogy felfelé sodródtunk volna, nem indokolta a 15 km/h, amit a Skoda 120 bírt ezzel a terheléssel - mindegy, a Tétényi fennsík után jók voltunk, már kihugyozni is lehetett az ablakon nyolcvannál, ami hasznos ha figyelsz, vicces ha nem. Zsonya nem nagyon figyelt, bepermetezte a hátsó sor felét - ennek mi elől nagyon, a hátsók kurvára nem örültek.

Megérkeztünk, beállunk a fák közötti parkolóhelyekre, izzítsuk a portorikót, hűbazdmeg ennek a fele sem tréfa, a hatvan fok az hatvan fok, a 240-es pulzus meg kolibrinél kiváló, élő embernél magyarázhatatlan orvosi anomália, már ha túléled. Mondjuk, ekkor már sem emberek, sem élők nem voltunk, kommunikálni is csak mint a fremenek, rövid füttyökkel (najó sípolás) és morgásokkal tudtunk. Az nincs meg hogyan jutunk be a kétszárnyú ajtón, szerintem a négykézláb esélyes, de lehet az is erős eufemizmus. Első villanás, félig fekszünk a vajbőr fotelben az előtérben, valaki kelteget egy jó hűvös ásványvízzel - nem, nem megitatni akarta, Isten ments, csak a fejemre öntötte véletlenül -, második már a tánctér, fények, lötyögés, a bejutás a boltíves folyosón kimarad. A mozgás jót tesz, én a mozgásnak kevésbé, a koordináció most nem az erősségem. Lassan már látok is, fókusz beállít, elkezdek lepacsizni a haverokkal - szevasz, te is itt, perszebazd, te hoztál - Zsolti, Cipó, Tönki már nyomja, a zsugát, jár a lábuk rendesen. Zsolti-Cipó páros mutatvány, közvetlenül a szinkron becsapós után forgatva felhúzás, ami jól sikerül, Zsolti nem esik most fejre, de a nyakból leugrás már neccesebb, a gátülésbe beleroppan mindkét heréje... többen azt hiszik ezt így kell, pedig nem, csak most nem tudja szétnyitni a lábát és a feje sem azért vörös, mert elfáradt. Most én jövök, kicsit még bizonytalanul, de lelkesen, sima kereszt kicsit grannysen, utána a közkedvelt becsapós , a végén egy duplaforgás, amiből nem esek el, laza, megkapom az első elismerő nézéseket és felfigyelek a barátnőm Kriszta helyett, a másik Kriszta barátnőjére - még lesz bonyolultabb is -, a Dinára. Hosszú lábak, olyan álló és akkora mellek, hogy önmagukban tesznek kérdőjelet a tömegvonzás szabályai mögé, vakító zöld szem, érzéki száj, középhosszú barna haj... mit akar tőlem ez a bomba, tudom, hogy idősebb nálam két évvel, lehetetlen, hogy engem néz. Meg itt a Kriszta - a barátnőm - mit csináljak, ha mégis?! Ez most még nem óriásgáz, kezelem a helyzetet... kicsi duma oda, kicsi nyugtatás ide, minden szép, igyunk rá! De melyikkel? Dönt helyettem a faszom, a Dina egy klasszissal felette van bárkinek aki most elérhető, Kriszta nyekk, de nem vagyok annyira józan, hogy igazán érdekeljen is.

Innentől pszichedelikus egyvelege következik a mell- és seggmarkolászásnak, smárolásnak, ivásnak, táncnak, dumálásnak, röhögésnek, súlypontok nincsenek, kaleidoszkóp viszont van, tehát irány a parkoló, könnyítsünk magunkon. Utána frissítő öblögetés a vécében, rágó, újra jó vagyok hódítani - legalábbis ezt hiszem. Senki más nem hiszi el, lányok lepattannak, de legalább annyira kész vagyok - többedmagammal -, hogy biztos nem fog másnap sem érdekelni, hogy van farkam, majd a túlélésre koncentrálunk. Oké, de most még itt vagyunk... csináljuk hát a szokásosat, igyunk tovább, jöhet a hajnali táncpárbaj az érdiekkel, józanul lenyomjuk őket simán, most csak seggreülésre futja fejenpörgés helyett, beégünk mint a rejsztág, kullogjunk haza. Volt ez másképp is, jó napokon - vagy a versenyek előtt a Zsoltival - vérre menő, többnyire nyertes párbajokat nyomtunk az Ananászékkal. De most kocsikba be, hazaindulunk, Peti még a Panorámát megpróbálja lefelé kilencvennel abszolválni - szerintem nem laza akart lenni simán csak nem látott -, ami a Dina csöcsei mellett a második alkalmat jelentené a fizika meghazudtolásának ma este, a valóság ebbe most nem megy bele. Csattan a Skoda szalagkorláton, pedig ki volt betonozva másfél mázsával az eleje, hogy jobban fogja az utat... Bal első kitörik, de Rétig még kibírja féllábon is.

Így fél hat körül már mindenki kókadt, mint a falivázában hagyott kéthetes nárcisz, lepacsizunk, irány haza. Legközelebb kevesebbet iszunk, majd a portorikó kimarad, valódi párbaj lesz farsangkor, nem éghetünk be, elkenjük a kis déligyümi száját, hiába ő a leendő hiphop világbajnok.

Szólj hozzá!

Hiába tornázol...

2015/03/24. - írta: Vádöfák

Ha nem calibur, akkor házibuli!

Van annak jócskán diszkrét bája, amikor nem kell odafigyelned arra, hogyan és mikor esel össze, mert tudod, hogy jó helyre és jó kezekbe zuhansz. Mondjuk a hányás letuszkolása a kádlefolyóba otthon nem a kedvenc szórakozása senkinek, de egy diszkós kemény elcsúszás esetén sem lehet garantálni, hogy ez nem kell megtörténjen másnap reggel.Kockázatminimalizálni lehet, bebaszni viszont kötelező!

A házibulinak meg van sikerkritériuma: az elégnél lényegesen több pia és nőknek faszik, fasziknak nők - már csak a szórakozás kedvéért, hogy a nyalás-szopás-baszás szentháromságról ne beszéljünk... azaz dehogynem, beszéljünk csak, mi a fasz pörgeti ezt a rohadt sárgolyót, ha nem ezek "fúj, ne legyél undorííítóó!" testnedvektől csöpögő, cuppogó jóságok.

Eccóval nekikezdeni a szervezésnek. Kell a hely. Lehet persze valakinek a lakása a helyszín, de ezzel bevállalja, hogy az ősök - '90-es évek eleje, tudjátok muterral/faterral együtt nyomulsz az 54 nm-en - beleköpnek a levesbe. Vagy beleisznak a sörbe, ami rosszabb... szóval az ideális helyszín egy hétvégi ház, lehetőleg elvetemült időpontban - ki a picsa gondolna kedd éjszakai bulira, nincs az az aranyos anyu - és megközelíthető helyen. Ezt nem kell túlspilázni, egyrészt van autó is, másrészt az uccsó buszmegállótól nem nagy dolog az a 1,5 km séta. Hazafelé vadabb a dolog, de legalább kiszellőzik kicsit a fejed.

Megvan a ház - Budakeszi mellett - megvan hogy megyünk ki ("Oli, meg a Bubóék autóval jönnek!"), megvan hogy jönnek nők ("Évi az jó, akkora a csöcse, hogy egy masszív fasz is maximum vicc közte"). Szóval a csapat nekiindul, itt már kezdődnek a problémák. Ugye kisöcsi soha nem a lassúságáról volt híres, már a ház előtt álló autóban/autóból is csak feküdni tud, hála a troátúr injekciónak, miközben muter gyümölcskosárral kínál a 10. erkélyéről. Ledobja, és amikor utánanéz, ippen sikerül az öcsém fejét visszapattintani a hátsó ülésre, mégiscsak hülyén mutatna ahogy eszméletlen részegen fekszik a kocsiban. Igen Anya, megeszi majd - de hol van, itt van mingyá jön, hopp megint vissza éééés alá a nejlonszatyor mert hány Te barom!, igen jól van, haggyámá Anya! Huh, siker, muter lenyugszik, visszahúzza a buksiját a Regős 4 tizedikének biztonságába és beletemetkezik a szomszédok hülyeségeibe. Mi meg akkor indulhatunk is, még csak 4 üveg BBK fogyott, rendőr úgyse lesz, Budakeszin meg már vár az Évi - meglátjátok, gigantikus a csöcse és ha ügyes vagy, hálásan szopik is!

Irány a ház, az utolsó kereszteződésben kicibáljuk a kinejlonozott hátsó ülésről a Bubót, mossuk már le a fejét bazz, így kicsit büdös és gusztustalan. Kék csap alá tesszük, kicsit magához tér, a házig jó lesz, ott meg majd elhanyatlik valahol... Kiszállok, buszmegálló, Évi érkezik - huh, ezek nagyobbak, mint emlékeztem, és kibaszta magát, itt kúrás lesz! - mosoly, mert jófejek vagyunk, diszkrét kétdecis első korty az Éva (ééérted!) vermutból. Fasza kis buli lesz ez! Mire mi a házhoz érünk, ropog a tábortűz, a piák már kibontva, a társaság meg felbomlott a "rohadtul bebaszok semmi nem érdekel" és a "baszni fogok, ha addig élek is" demarkációs vonalak mentén - persze ez nem a kibebaszott koreai félsziget, tehát azok a vonalak képlékenyek, főleg a látótávolságtól függenek, az meg ugye... alkohol kérdése az egész. Zene szól, kicsit groteszk a szőlőtőkék között emszíhammerező Kiscipó, valahogy nem annyira adja a becsapós a 30 centis sárban, de ki nem szarja le? Dumálás, pia fogy, hangulat emelkedik - mondjuk inkább színusz az, ájulásokkal és hányásokkal tarkítva - lassan beletemetkezünk - az üvegekbe üveges szemmel, vagy a nőkbe álló fasszal. Már aki ugye.

Évike rendes, fél óra alatt merevre issza magát, felcipeljük a padlástérbe és a négy ágy közül letesszük az elsőre. Kicsit vígasztalom, de valahogy nem rezonáns, az Istennek sem tudom értelmesen szétrakni a lábát, hogy hozzáférjek. A szopatást nem kockáztatom meg, ki tudja még megijed, azt én elvérzek, Ő meg megfullad. Hagyjuk, majd fellocsoljuk később, pina még nem szaladt el előlem. Lemegyek, Kiscipó még mindig szánt a tőkék között, az öcsém tökéletesen idióta fejjel próbálja értelmezni a körülötte folyó eseményeket, többen a tűz köré húzott kanapékon dumálgatnak... megfogom az egyik műanyag poharat (hogy a gecibe fogyaszt el 15 ember 60 db poharat?), meghúzom. Jó ez, kicsit savanykás, már csak remélem, hogy BBK és nem csuklott valaki ekkorát. Jó a buli, a pina húzza a lóbőrt, marad a sztorizás, ivás, meg süssünk valamit, jó lesz az. Kolbász vazz, húzd nyársra. Mi a picsa lesz már, nem eszünk sose?, hülye vagy még csak most húzom!, de mért hosszában Te retard!, jóvanhagyjafaszba!, ne már, ez nem fityma, hosszában???? Bebaszom a francba a parázsba így, majd kibányászod Te köcsög!

Serceg a fogad alatt a hamutól savanykás házi, csorog a zsír a pofádon. Törlés, ki tűnt el, hol a Gyugyu? Jött még két nő, az egyiket fűzi... Mivan??? A Gyugyu? Nőt??? Mutiiii! Erre még iszunk!

Hol a faszban? Öcsém? Alszik? Hozzuk le! Felmegyünk... nézd! Az Évin molyol, az azt hiszi én vagyok Ő, amikor megjelenek leakad, hogy az öcsém manipulál - azaz csak próbál, nem lát. Megnyugtatom, smárolunk, lenyelem a számba keveredett répát, a másik felét visszacsókolom az övébe. Love, sex, bealszik... eh, pedig most toltam volna le a fejét, hogy dolgozzon is, nem csak szórakozás az élet. Nagy faszt, ezzel ma már nem lesz semmi, ha éppen nem hulla, akkor bőg - mindig is nagy guruja voltam a női léleknek. Lefelé veszem az irányt, pia még van dögivel, nehogymá' kijózanodjak. Leérek, oldalra sem nézek, pedig érdemes lenne... kimegyek, piát találok, iszom... közben röhögés, égtelen. Merre? Ahonnan kitántorogtam... megyek vissza, Oli áll az ajtóban, résnyire nyitva, hozzám fordul, az ujja a száján, látom, hogy remeg. Ennyire nem fázhat, benézek a szobába.

Nem tudom értelmezni a látványt. Mint egy kibaszott posztmodern laokóncsoport, mi történik itt? Pislogok, tisztul a kép... a falhoz tolt ágyon, a fal mellett, hátát nekivetve Gyugyu nyújtott kézzel támaszkodik az ágyra húzott asztalon. Mi?! Najó, az asztaloknak nincs feje. Akkor? Nézem tovább, ennek nem csak feje van, a lába is lelóg az ágyról, a lapja meg lebeg... vagy tartja magát. Értem. Nem értem. Oké, fussunk neki még egyszer. Az nem asztal. Az egy hát. Egy nőnek a háta. A Gyugyu a tarkóját nyomja, de nem megy lejjebb, hát a 60 kilós barátom emelkedik. Már áll az ágyon, a csaj egy centit nem hajlott. Hang egy szál se, csak a Gyugyu szuszogása, küszködése hallatszik, a kintről beszűrődő narancs fényben látni vélem a csajnak látszó tárgy arcán a megvetést. Gyugyu (ekkor már kicsit lábujjhegyen van) csípője végül egy vonalba kerül a csaj fejével, mire az elfordítja és tökéletesen nyugodt, kicsit mély, de határozott hangon közli:

"Hiába tornázol, nem lesz semmi."

No, itt olyan háromnegyed órára kiesik minden, fájó hassal térek magamhoz a tűz mellett, a röhögőgörcs csak akkor kínoz tovább, amikor meglátom a Gyugyu szomorú fejét - "tényleg nem szopott". Mint később kiderült, a lányka muay thai magyar bajnok volt, rendes, okos, csak az orált nem kedvelte 10 perc után.

Innentől jórészt homály, pedig még történnek dolgok: sült kolbászt dobálunk a Bassinak, mint egy kiskutyának, át a kerítésen és azon vinnyogunk, hogy nem veszi észre a kifeszített drótokat, csak felakad rajtuk, de a lába még jár, amíg le nem akasztjuk róluk - mondjuk érthető, látni Ő sem látott, csak a szag után ment.

Jön a hajnal, Évit ébresztgetjük, de reménytelen, akut alkoholmérgezésből ébredni nem a legkönnyebb. Lehozzuk ágyastól - de minek?! - természetesen fejjel lefelé a 60 fokos lépcsőn, ettől megint öklend. Mindegy legalább megébredt. Nem tudom hogy indulunk haza, de megtesszük. Évi kiszáll Budakeszin, hogy a Havannáig milyen lesz az útja azt nem akarom elképzelni. Nekem a kocsiban ülni is nehéz volt, öcsém nem él, Gyugyu letört mint a bili füle, Cipó sáros, de jó munkát végzett, gaz nem maradt sehol, Olinak mélyebben vannak a szemei, mint valaha, a többieket inkább csak érzem, nem tudom. Mindegy, jó volt ez, már csak két nap és itt a péntek, jöhet a calibur, a bemelegítés megvolt, erőlködni meg minek, majd jön magától! ;)

Szólj hozzá!