Panelparaszt

Most hogy húztunk egy ívet és mindenki levette, hogy nem egyszerű hülyegyerekként, hanem kaméleonba oltott vadbaromként tengettük a napjainkat, jöjjön egy kis háttér - miért ne, miből lesz a cserebogár.

A fényképalbum vigyorgó idiótái túlnyomórészt igazi városi parasztok, a szó legszorosabb értelmében. A szüleink generációja már a háború után született, esélye sem volt polgári értékrendet magába szívni, valahogy nem a kétker felső része volt a játszóterük, azt még képeken se nagyon látták, csak elmentek mellette ha tízévente egyszer libegőre ülhettek, mert kötelező volt használni a fogaskerekűt májusban, kék/piros nyakkendőben.

Nézzük csak, volt itt belvárosba be, aztán panelba kiköltöző, lágymányosi munkás, mgtsz sofőr, pingpongozó, aki lángossal is kente, alkoholista katonatiszt (van másmilyen is?). A közös az volt, hogy mindenki ismerte - és jó eséllyel csak azt - a bambit, Vidámparkot, a 70nm-es '60as években és 50 nm-es '70-es években épült lakásokat. Még vette 5 forintért a kenyeret, utazott nyitott villamoson, telefonált tantusszal, várt Trabantra 6 évet, ultizott bisztróban és bulizott is ott. Nem volt szegény, mert nehéz volt annak lenni, de nem vetette fel a pénz, dolgozott fusiban és gmk-ban, a hegesztő állása mellett vizet és néha liftet szerelt. Örült az első tévéjének és a gyerekek születése után az első Betamax-nak is (már nem 8mm!), amit még a szomszédnál csodált, aki Nyugatról hozta. Ezek voltak az ősök és mi szerettük őket, valami olyan biztonságot adtak, mint a kádárkorszak nekik: alapvetően nem volt vele semmi baj, de sokan kénytelenek voltak észrevenni, hogy a máz alatt rohadnak a csövek...

Mi pedig ezen fura nem is földes nem is salakos, de mindenképp tüdőpróbáló pályán tanultunk focizni, játszani. Emlékszem, még kisiskolás voltam, amikor a Sasad mgtsz. nyílt napján matiné gyanánt mozit vetítettek nekünk, "valami jó űrhajósat". Ez volt a Nyolcadik utas... persze miután felpattintották a gépre és elkezdett forogni, már senkit nem érdekelt a felnőttek közül, kimentek a barakk melletti bográcshoz butulni, mi meg az első 10 perc után gyümölcsöstál méretű pupillákkal meredtünk a vászonra - a csúcspont nyilván Ash beszélő feje volt. Nem akartak a szülők rosszat, mikor látták, hogy már nem villog a vászon, bejöttek, levették a lefutott tekercset és megkérdezték jó volt-e az űrhajó, ilyet még úgyse láttunk és eddig még a Pirx is időutazásnak tűnt. Bólogattunk, mondjuk sokan nem nevettünk - az elkövetkezendő 2 hétben sem. De mentünk Balcsira, Camping Caravan Club-bal körbejártuk az országot, a suli jó volt, a tanárok rendesek, olvastunk és keveset tévéztünk, zsíroskenyeret ettünk hagymával és valaki cukorral, a kötelezően imádott Egri csillagok mellett gyűlöltük a Kőszívűt, csak a Fürge ujjak címlapra és az IPM belső oldalán stoptáblát támasztó BíróCicára tudtunk rejszolni - én szerencsés voltam, valahonnan volt egy Illatos kert példányunk, sárguló lapokkal, képek nélkül, de olyat most is ritkán olvasok...

'56-ról még csak ellenforradalomként hallottunk, de a törikönyv úgyis végetért '45-ben , a hősi szovjet hadsereg felszabadította hazánkat. Volt még suli szombaton, nem volt műsor hétfőn és délelőttönként a tévében. Nem mentünk messzire, mert ki nem szarta le mennyire jó a suli, igazán jóba úgysem kerültél be, ha nem volt csókod és nem volt. Nem mentünk messzire, mert 500 méterre bárhol volt piac, bolt meg 100 méterenként. Bisztro úgyanúgy és igen a diszkók csak indultak a művházakban, az sem volt messze. Kicsi, nagyon kicsi volt a világunk, néha néztünk ki belőle. Cserében már olvashattál nagyon sok könyvet, én Kozmosz és Galaktika cuccokon nőttem fel, Pif az Alfában rohangált a ragtapaszos Herkules elől. Amivel viszont az életünket töltöttük... azok a haverok és barátok voltak. Igen, kulcsos gyerekek voltunk, volt lakáskulcsunk. Kellett, mert Anya is 5 körül ért haza, Apa meg ha hazajött már vette a faládát benne a szerszámokkal és húzott fusizni. Tanulás után otthon kukulni nem szórakoztató, ki hát és éljük az életünket. Bandáztunk, harcoltunk, felfedeztünk, építettünk, romboltunk, fociztunk, bújóztunk, rabló-pandúroztunk, együtt voltunk. A kicsit idősebbek tanítottak, a sokkal idősebbek le se szartak, de felnéztünk rájuk. Aztán voltunk katonák, vagy volt katona barátunk, ismerjük jól a helyzetet amikor a gömböt viszik, a kockát meg gurítják.

Ebből lettünk mi - panelproli, panelértelmiségi.

Panelekből összerakva, de láttál te már színesebbet egy lakótelepnél? Ott eltűntek a határok, igazi város a városban, nem kell buszra szállnod ahhoz, hogy más világba kerülj, elég csak 5 fokkal elfordítani a fejedet az erkélyen és rögtön másik életbe pillantasz bele. Tűzoltó, egyetemi tanár, teherautósofőr, festő, nyomdász, mentőorvos... tudod, a Szomszédok. És szomszédok nem csak Gazdagréten, hanem Lágymányoson, Örmezőn, Kelenföldön, Albertfalván, messzebb Békáson, Rákoson, Havannán voltak... mennyien vagyunk? Mi vagyunk azok akik megélték és megélik a valódi Magyarországot, akik ismerik a döngöltpadlós tapasztott vályogházat, mert valamelyik felmenőnk még abban lakott és vágják a Bazilika mellett a Zsinagógát is, mert mindkettőbe elvittek osztálykiránduláson.Tudjuk ki a Hankiss, vagy TGM, emlékszünk Bujtor Csöpire, az Üvegtigris fikciója a mi valóságunk, izgultunk a fiatal Orbánnal/Fodorral/Deutchal és röhögünk rajtuk most (vagy átkozzuk őket). Vágjuk mikor basznak át és mikor őszinte valaki, mi az igaz és mi a talmi. A gyökereink, ahogy mi magunk is a valóságban vannak - mi vagyunk a massza, aki érti a nyócker cigányait és nem fél köztük, mert tudja, hogy emberek azok is: segítenek betolni az autódat és kizsebelés helyett együtt isznak veled egy tüskét a sarki éjjelnappali előtt, mikor már teljesen matek vagy. Ismerjük az egyetemi tanárokat, mert egyetemre jártunk és tudjuk hogy az Ungár Anikó is büdöset szarik, mert mentünk be utána a koedukált vécébe. Dolgoztunk multinál és kkv-nál is és volt hogy nem is dolgoztunk, mert nem volt mit. Járunk moziba és színházba, de nem megyünk minden télen kétszer a francia Alpokba, mert arra nincs pénz - de voltunk már sok helyen, ha az Bulgáriát, Romániát is jelenti (csak mostanában Londont és Berlint). Boldogtalanok vagy boldogok vagyunk, mikor hogy. Tudunk még magunkon is röhögni, máson meg főleg. Tudjuk, hogy sok a hülye körülöttünk és magunkat is ide soroljuk. Tudunk okosat mondani, tudunk demagógok lenni és sokszor keverjük a kettőt magunknak is. Szeretjük az életünket, mert ismertünk mást és az nem volt jobb, de az is jó volt. Mert sokat láttunk és minél többet lát az ember, annál több jót lát a mostban.

Városi parasztemberek lettünk. Van eszünk, látjuk magunk körül a világunkat és tudjuk hogyan működik. Amolyan Göre Gáborosan ki is nézünk belőle sokszor, aztán csodálkozunk a Durbints sógorunkkal, hogy milyen értetlenek ezek a népek, meg oltjuk a Kátsa cigányunkat, elmagyarázzuk neki a tutit. De alapvetően otthon érezzük jól magunkat, ott működünk igazán.

Ez a mából az a kép, aminek az eredetijén a szüleink ölelkeznek a szekrénysor előtt és kicsik, de nagyon boldogok, úgy is mosolyognak a kamerába.

Szevasztok parasztok!