Egy csatt margójára

Már a Baranyaiban úgy járkáltam haza sokszor, hogy felmásztam a ház falán futó villámhárítón a konyhaablakig, benyúltam a nyitvahagyott bukón - nagyjából reedrichardsosan - kinyitottam az ablakot és beugrottam a lakásba. Ez a jó szokásom meg kellett maradjon, annál sűrűbben hagytam el a lakáskulcsom, minthogy ez a skill eltűnhessen.

Nem is tette, sőt. Mivel a kulcselhagyások frekvenciája nem változott, ellenben Lágymányosról Gazdagrétre költöztünk - és nem mellékesen a földszintről a tizedikre - így fejleszteni kellett a tudást, hogy a masszívabb megoldandók se jelentsenek gondot. Nem is jelentettek, a legnagyobb probléma az volt, hogyan magyarázzam muteréknak az otthonlétem, mikor mindkét zár kettőre van fordítva és tudják, hogy nem vagyok üldözési mániás. Problem solved, szövegelésben nem vagyok rossz. Álmukban nem gondolták volna, hogy a tetőről másztam be az erkélyre, és onnan - újra a fantasztikfór vezetőjének erényeit csillogtatva - a bukóra nyitott ablakon benyúlva és az ajtót kinyitva a szobába. Újabb pipa, többször is.

Valahogy a környezet, a haverok inspirációi és az előttünk tornyosuló élet még tovább csiszolta ezeket a képességeket. Nyilván nem egy és kettő kerítésen kellett átjutni, ha jól akartál szórakozni; épülő házak liftaknáiban kommandózni - a lépcsőház vagy még nem állt, vagy túl snassz ott le-fel menni -; a Mechatronika befejezetlen tornatermében felállított 6 méteres festőállványon megpihenni a biztiőr elől, vagy nemes egyszerűséggel - megintcsak simán faszméregetés céljából - átugrálni a Regős köz 2.- 3. közötti közlekedőn, 30 méter magasban. Egy ilyen alkalommal Gyugyu is bepróbálta a dolgot, meglepetésünkre eljutott az ugrásig is, aztán a leérkezésig. Valami fensőbb létező biztos besegített, mert azért elugrás előtt beszart, tehát lefékezett, így az ív kicsit vékonyabb lett a kellőnél, cipőben lábujjal kapaszkodni embert én még így nem láttam, aztán amikor a tető szélén visszahúzta magát a 45 fokos negatív jacksonból, akkor helyette a szívemről zuhant a mélybe egy fél Himalája.

Természetesen egyetlen ilyen halálközeli élmény sem tudott minket visszatartani semmitől és mivel az idő múlásával nem lettünk semennyivel sem jobbak, vagy normálisabbak, így ezt a tökéleteshez közelire csiszolt tudást elkezdtük alkalmazni az okosítások során is. Ha a tizedikre be lehet menni, be lehet a kilencre is, a nyolcra is, meg amíg vállalod a lefelé szpájdermenezést - amíg nem a hűtőt akarod elhozni, addig működik a dolog.

Annyira népszerű lett a módszer - a hülyegyerekek körében nem tartottuk titokban, feszült a mellkasunk a büszkeségtől -, hogy eltanulták, alkalmazták. Volt akinek annyira megtetszett, hogy abba se hagyta, még akkor is ebből élt, amikor mi már a hivatalos iparialpinista korszakunkat is magunk mögött hagytuk.

Sőt, lassan feledésbe is merült a forrás, legenda sem maradt belőle, csak egyre pusztuló neuronjaim laza szövete őrzi még az emlékeket... de hagyományőrzők mindenhol vannak, Richfield city sem maradt Spiderman nélkül - konkrétan ez is volt a beceneve a rendőrök körében a régi havernak, aki nem tudott szabadulni a szenvedélyétől. Azaz dehogynem, csak fordítva: a szenvedély szabadult meg tőle, amikor bőven negyvenen túl még mindig pókemberezett, csak nem nyáron és brahiból, hanem télen, a megélhetése miatt. Nem mentem, nyilván lehetett volna dolgozni is, de az Ő útja más volt.

Ez az út le és fel, le és fel, végül csak lefelé vezetett, csak sokkal gyorsabban mint számolta - egy rosszul lehesszelt lakás, egy kelleténél agilisebb tulaj és egy lassan kiöregedő besurranó nem jó koktél, főleg nem egy januári ónos esővel spékelt éjjelen. A Gazdagréti Pókemberből a porhüvely, a közös emlékek és egy tompa, kegyetlen csattanás maradt csupán a Donald előtt, mindegyik egyre halványul majd.

De ameddig nem, addig 'RIP' Richfield megtévedt Spiderman-jének, aki volt amikor Amazing volt.

Peace.