Tisztelet

Az évek múlásával arra kell lassan ráébrednem, hogy vagy én züllök menthetetlen pályán, vagy az engem körülvevő emberek azok, akik nagyot változnak - és sajnos nem feltétlenül a nekem tetsző irányba. Ez persze annyira szubjektív mint a sebességérzet, dehát a Tönki is hanyattbaszta magát, amikor a 30 km/h-val csordogáló tűzoltóautó hátsó létrájáról leugrott az aszfaltra, menetiránynak háttal. Koponyalapi törés nem lett belőle, de azért a haverunk megtanulta, hogy ilyen tempónál az 1,7 m-es íven a fejének elég magas a kerületi sebessége, állva nem nagyon tud maradni, a hátrabukfencből öt pedig csak akkor vicces, ha nem Te csinálod betonon. Hogy mit kerestünk a haladó tűzoltóautó hátsó létráján, az egy másik történet.

Szóval tisztelet. A szüleim és az élet is erre nevelt.

Átadod a helyed a villamoson az idősebbnek, a gyerekeseknek és a nőknek is. Igen nekik is, mert nem egy büdösbunkó vagy aki az újságjába/telefonjába temetkezik a szemkontaktus elkerülése végett, hanem egy magára és környezetére is odafigyelő úriember (még ha nem is nézel ki úgy).

Tiszteled a tanáraidat, végighallgatod őket és nem szövegelsz órán, amikor mindketten dolgoztok. Nem feleselsz vissza és nem kérdőjelezed meg amit mondanak, vagy ha megteszed odafigyelve és kérdezve, nem okostojás kioktató hangnemben. Odafigyelsz a visszajelzéseikre és nem hülyézed őket, mert egyest adtak. Van annak oka...

Tiszteled az ellenfeleidet, akár sakkról, számháborúról, fociról, vagy utcai verekedésről van szó. Ezzel nem csak a másik kölcsönös tiszteletét érdemelheted ki, hanem megelőzheted a 'nem is láttam mikor jött szembe az alagútban ez az 500 tonnás vonatszerelvény' feeling-et is.

Persze fiatalkorunkban is volt aki nem ezen elvek mentén élte az életét - és mi sem tettünk mindig így. Perszehogy nem, fiatalok voltunk és bohók, tele energiával és több kíváncsísággal, mint óvatossággal - ez az elegy meg minden csak nem a tisztelet őslevese. Ami segített mégis kikristályosítani a dolgokat, az az általános iskolában Dani bácsitól nevelő célzattal zúgó füles (igen, ilyen is volt), a középiskolában porig alázva állni a filótanárnő előtt amikor azt hitted nálad okosabb már biztos nem születik a Föld kerekére, a katonaságnál alsógatya nélkül gázálarcban fekvőtámaszt nyomni a szekrény tetején 45 fokban, az utcán kapott pofonok és az élet apró megtorlásai - mind-mind abba az irányba terelt, hogy előbb nézzek, figyeljek, aztán cselekedjek, előbb hallgassak aztán mondjam és nem utolsó sorban értékeljem amit kapok. Belénk égett lassan, mint a tűzhelyen felejtett műanyagtálca aljába a keresztvas...

A további tapasztalatok azt mutatják, hogy aki nem tanulta meg a leckét, az ment a levesbe. Aki nem tisztelte a drogot, annak jött az aranylövés, aki a körülményeket annak a 9 emeletnyi kötél nélküli bungee, aki az embereket azt a Kvassay-zsilipnél halászták ki majdnem darabokban.

S még valami: a tisztelet jár. Nem kell kiérdemelni, lehajolni érte, vagy felépíteni, mint egy várat. A tiszteletet csak elveszíteni lehet. A "tiszteletet ki kell érdemelni" mondást sajnos nem tudom ki találta ki, de égbekiáltó baromság. Ha valaki akar vitázzon...

Mostanában azt veszem észre, hogy az emberek elfelejtik mennyire fontos egymás tisztelete. Van az Én és mellette nincs más. Nem fér oda, akkora az Én. Az Én erős, ügyes, okos, nincs párja - senki nem veheti fel vele a versenyt. Így aztán tiszteletet sem ad és nem is vár - valami ködös "erő/hatalom/jog" fogalomból származtatja a viszonyait. Természetesen ez a kártyavár addig áll, amíg valaki/valami próbára nem teszi; márpedig előbb-utóbb próbára teszi.

Hülyének néznek a villamoson, ha 40 éves létemre átadom a helyem egy 20-30-40 éves nőnek. Nem szoktak hozzá. Felsegítem ugyanoda a babakocsit (10-ből 4 nem is érti mit akarok) és lesegítem az idős hölgyeket, akkor is ha nem bottal mennek. A nőtől elveszem a csomagot, hogy ne cipelje, ha én is ott vagyok. Jobb oldalra állok a mozgólépcsőn. Törekszem arra, hogy végighallgassam az embereket és próbálom nem untatni őket. Többször kérdezek, mint kioktatok és ha megígérek valamit azt megtartom. Ha nem sikerül, akkor szólok és nem bújok el. Ha valaki felhív, de nem tudom prompt felvenni, amikor van lehetőségem visszahívom. Ha számomra kellemetlen beszélgetés következik, nem menekülök el, hanem odaállok és vállalom a felelősséget és az esetleges konfliktust. Ha faluba látogatok igenis előre köszönök mindenkinek, mert az így szokás - még akkor is, ha a helyieknek fogalmuk sincs ki vagyok én.

Az eredmény pedig... tisztelet. Lehet először hülyének néznek, aztán csak simán nem értenek, de inkább előbb, mint utóbb leesik. A kismama rám mosolyog, az idős hölgy elmesél egy rövid történetet és boldog, a nő hálás, a vitapartner elkezd figyelni, a pályán nem rúgnak agyon csak úgy hogy recsegjen a csont - még talán egy utcai bunyóban is inkább felsegít majd az aki lecsapott, mint a tarkódra ugorjon amíg a járdaszegélyt harapod.

Aki pedig idáig olvasott, az majd adja át a helyét, figyeljen, hallgasson, hívjon vissza, álljon meg és ne fusson el, segítsen ahol tud és harcoljon ha kell, de ne ellenségei legyenek, csak ellenfelei. Aztán nézzük meg mi lesz belőle, nem kell sok... csak egy picivel több tisztelet. Kényelmesebb lesz mindenkinek.