Szódáspatronrakéta és kínzóbabakocsi

Kicsit belefigyeltem gyermekkorom korai éveibe - az előző posztok indukálták ezt az örvényt - és lám mik bukkannak fel.

Baranyai 31. - a most árnyat adó fák anno még csemeték sem voltak...

Kezdjük azzal ki is volt ott... nagyjából mindenki, aki számított. A 60as évektől kezdve megérkezett ugye a "jólét" és bár rogáni szinten, de a városi alsó-közép elkezdhetett felkapaszkodni. Sportolók, katonák és rendőrök, orvosok és még sok egyéb társdalmi réteg jeles képviselője jutott így vagy úgy első/második lakáshoz, vagy a kicsivel nagyobb akár 64 nm-eshez, akár a szokásos 35 nm-eshez a lágymányosi nyolcemeletesekben. Aki pedig saját lakáshoz jutott és nini volt ott egy üres szoba is, hát miért ne vállalt volna gyereket? Perszehogy vállalt, ennek a felfutásnak köszönhetem létezésem - meg persze a többiek is.

Ott volt kezdésnek Kasó. Jó gyerek volt, 2-3 évvel idősebb az akkori 10 éves önmagamnál és ezzel pont bekerült véleményvezér kategóriába. Nem mintha a kor magában elég lett volna, de nem volt segghülye, valahogy szem előtt tartotta a kisebbek érdekeit is és sportolt, valamint jól tanult. Persze a kortársai és főleg a kicsivel idősebbek körében ezzel már nem volt annyira népszerű, így némi közösségi háló előtanulmány után csatlakozott is a Kitaszítottak nevű bandához - a nem Kitaszítottakra nem emlékszem, szerintem nevük nem volt, csak ők voltak 'A' banda. Erről később még lesz szó...

Ott volt a Baranyai 31./c-ből Balu. Semmi, de semmi Balus nem volt benne... azaz mégis, merthogy letéphetetlen volt róla a kék mackófelső, így lett belőle Balu. Ez a Balu gyerek valahol a senkiföldjén mozgott, de inkább a reguláris bandához tartozott, fel is baszott minket rendre, amikor klubhelységet akartunk csinálni a pincében.

Ott voltak Molnár fivérek, mi csak Klumpának hívtuk őket - mindkettőt. Okosak nem voltak, ellenben igen hülyék igen és ezen az anyjuk nevelési módszerei sem segítettek sokat. A nyolcemeletesek lépcsőháza teljesen üvegezett volt, nem ablakos, így az utcáról akár az ötödiken épp ajtó előtt álló, kulcsot keresgélő asszonyka szoknyája alá is beleshettél - ó!, a szoftpornó netovábbja! Így volt, hogy Molnár Marciék hazaérkezése a harmadikra külön műsorrá nőtte ki magát, nem mindig láthatsz hangsebességgel homlokon csattanó klumpát, ha Marci elfelejtette, hogy az anyja tudja, hogy a lépcsőn jönnek, nem lifttel. Ha nem felejtette el, akkor a tesóját tolta előre élő pajzsként az anyai haragot elterelendő - ez neki mínusz púpot, a tesójának mokeszt jelentett. Marciék természetesen oszlopos tagjai voltak a Kitaszítottaknak.

Ott volt a Toncsi gyerek, görög felmenőkkel és olyan izomzattal 12 évesen, hogy a 18 éves ellenfelek elsírták magukat a konfrontációk előtt. Amiből volt bőven, mert kilógott a sorból, úgy látszik a migránsokkal már akkor sem volt toleráns a magyar társadalom - hacsak nem az a része, aki élvezte a kubai textilipari vendégmunkáslánykák kegyeit. No, Toncsi sem szopós szájjal, sem kávébarna bőrrel nem örvendeztette meg a közvetlen környezetét, ezért kívülálló maradt.

Szóval a Kitaszítottak. Jó kis csapat voltunk, meggyőződésem hogy jobbak, mint a banda. Nagyszerűeket szórakoztunk, olyan dolgokat találtunk ki, hogy Öveges professzor sírva kérte a receptet. Pingponglabdából és gyufásskatulyából füstbomba, gyufa-szigszalagból petárda, nyolcadikról fejekre zuhanó vizeszacskó, matchboxra applikált szódáspatron, hogy "kicsivel" jobban gyorsuljon. Hát Zsóka néni nem örült a szomszéd lépcsőházból, mert a kb. 40 km/h-ra gyorsuló minirakéta olyan 20 centi magasan horzsolta le a lábát, onnantól meg a szeme előtt lebegett a csonk ami maradt volna belőle, ha telibe kapja. Csapágykerekes gokart, zsebpeca, ringló/vadalma/eperfa/szeder zabálás az utcán, bunkerépítés a töltésen, fillérlapítás vonatkerék alatt, kijáraton Bartók moziba szökés - hogy a Ben-Húr mi az istenért érdekelt annyira, máig nem tudom -, napozás és tűzijátéknézés a háztetőről, háztetőremászás villámhárítón, hógolyócsata vérre menően, homokozókipakolás a rakéta alá, hogy lehessen gyakorolni az ejtőernyősugrást esernyővel...

Kasó a bandához tartozott, de miután egy jól sikerült bemutató - gerelyhajító volt a lelkem és lehozta a gerelyét egyszer a házak közötti játszóra - után a bandatagok nem nagyon keresték, hozzánk csapódott és rögtön a vezérünk is lett. Jah, a bemutató abból állt, hogy az egyik homokozótól dobálhatta mindenki a gerelyt a másikig, csakhogy az okosabb Zsonya testvérek átgondolták a dolgot és rájöttek, ha oda-vissza dobálnak, nem kell annyit futni. Hááát, nem kellett, de mivel a munkahelyi biztonsági előírások betartása nem volt jellemző a játszótéri ökörködéseknél, így egy félrecsúszott dobás pont a gerely gazdájának a vádliját fúrta keresztül és szegezte szerencsétlen Kasót a földhöz. Mivel Zsonyáék apja rendőr volt, így sportbaleset lett a dologból, Kasó 3 hónapig nem edzett és ment sehova, amikor meg igen, akkor csak a Kitaszítottak játszóterére, mert az esett a legközelebb. A banda tagja rohadtul leszarták, így velünk haverkodott össze és valami elemi igazságérzettől vezérelve akart borsot törni a pöcsök orra alá.

Innentől szabályos bandaháború vette kezdetét, nem mondom hogy egy Pál utcai fiúk, de nagyon hasonló. A harcterep az utca volt, szabály annyi hogy nem lehetett megcsonkítani/megölni a másikat. Hogolyócsatában jéggé gyúrt lövedékkel dobálni viszont kötelező volt, U-szöges csúzlival nyáron naponta lábonlőni szintén, homokozóban birkózás/verekedés közben macskaszaros homokot etetni szintén, zajlott az élet. Persze vigyáztál, hogy úgy ne kapjon el a banda, hogy sokkal többen vannak és nem tudsz menekülni, mert tudtad, hogy annak rossz vége lesz. S mit ad az ég, Kasó egyszer benézte...

Ekkor szépen levitték a 31./c alatti egyik elhagyott pincehelységbe, ami a banda főhadiszállása volt és beültették egy babakocsiba, ami két raklap közé volt szorítva. A babakocsikeretet rázárták a kezeire, így mozdulni sem tudott és kezdődhetett a kínzás. Gyufával kezdték égetni az álla alatt még alig pelyhedző szőrt, amire úgy visított, mint a pengősmalac. Ezt persze a házbeliek is meghallották és Domokosné, a három lépcsőház gondnoka fúriaként rontott a bandára - aminek nagyjából ezzel az incidenssel vége is lett, mert a miniemberrablást már Zsonyáék alkoholista rendőr apja sem tolerálta és a megújított nevelési stratégiába a szobafogság és elzárás inkább belefért, mint a kulcsosgyerek státusz kiosztása a porontyoknak. A banda feloszlott, a kitartóbb tagjai kiöregedtek, így a Kitaszítottakra szállt a környék karbantartásának nem kis feladata - akik ekkor már nem is Kitaszítottak voltak. 

Eljött az aranykor, amit a szomszédos házak nyugdíjasai kitörő örömmel fogadtak. Mostantól újra szórakozhattak az előlük (damilon húzott) elfutó elhagyott pénztárcákkal, este 7kor hogólyózáportól zengő konyhablakkal, zsilettel meggyógyított hálós bevásárlószatyorral... de persze jók is voltunk, annyi papírt szerintem azelőtt és utána sem gyűjtött senki, a virágágyásokat is rendben tartottuk, locsoltuk a teniszpályákat a 43.-as sporttelepén és bevásároltunk azoknak, akik a lifttel sem tudtak lemenni, hogy elsétáljanak a Baranyai kisközértig.

Aztán a Kitaszítottak is elkezdtek igazán felnőni, én hatodikos koromban elköltöztem és kezdődött a sokkal, sokkal, sokkal vadabb gazdagréti mese, ami elvitte a következő 6-7 évemet.

Hola Lágymányos, visszatérek még, ha feldereng néhány újabb emlék!