Nekem nem hiányzik, hogy elkapjanak!

Lehet hangulatfestő szavakat halmozni, modorosan vagy lazán beleállni egy-két véget nem érő körmondatba, de a legtöbbet mégis a karakterek adják vissza. Ilyen karakterekből épül az életem, mert nem rosszak a helyszínek - a blog is az ami, erre reflektál -, az arcok, hangok, érzések mégis sokkal fontosabbak és mélyebbre égnek.

Mint a fenti mondat.

Adva van egy nem túl acélos izomzatú fiatalember, aki elsősorban a gőték, vadnyulak és békák világában él, szöcskét gyűjt és csodálkozik az miért pusztul meg a befőttesüvegben - mert nyár van, 40 fok és rázártad baszod! -, valamint kuytát/macskát ment a nem kevésbé hányattatott sorsú gazdáiktól és a kedvenc olvasmányélménye a búvár zsebkönyvek "Kígyók, békák" és "Kabócák, bodobácsok" kettős közül kerül ki, de Ő sem állít sorrendet (minek? :D). Ez az ember kerül bele egy hétről-hétre, hónapról-hónapra elborultabb agyú társaságba, ahol az a laza, aki jobban bírja a pusztakezes bokszot, aki többet lop az éjjelnappaliból, vagy éppen tovább bírja eszméletvesztés nélkül a troátúr-BBK kombót.

Azt nem mondanám, hogy az első pillanatban óriási sikere volt, egyszerűen nem értették. Még megverni sem volt érdemes, mert nem volt kihívás a dolog. Mindegy is, voltak nála nagyobb különcök is közöttünk, valahogy csak belesimult a szürke tömegbe. Nekem bejött... egyébként is feszélyezve éreztem magam néha, a meredekebb buliknál, valamint már akkor látszott hogy ugyan nem tesz jót neki a kiegyensúlyozottnak aligha mondható családi háttér, de esze az van. Mondjuk erre később azért próbált keményen rácáfolni...

A nem rövid összecsiszolódási időszak vége felé már egészen jól tűrte a stresszt és meglepő módon sokkal többször csatlakozott a rázósabb partikba is, mint sokan mások. A beállítottsága viszont a hesszelő szerepkörre predesztinálta - mondjuk úgy a fizikuma és bevállalóssága olyan mátrixot adott, amiben az egyenes vonalú egyenletes mozgás is a Fibonacchi-sorozat reciproka volt a teljes paranoia fókuszpontja felé. Nincs kiút, az örvény lehúz, belehülyülsz a saját parádba. Semmi baj, ilyen is kell - mondjuk ezt a tizennyolcadik teljesen indokolatlanul félbeszakított okosítás után azért revideáltuk, mert nem vicces elszórni a zsákmányt, csak azért mert Gyugyuka beszart egy fölé repülő vadászó denevértől. De amíg ez a pillanat el nem jött, roppant szórakoztató kalandokba keveredtünk.

Hogy miért kezd üldözni autóval négy megtermett munkásember hat nagykamaszt, akiknek annyi a bűnük, hogy szedret zabálnak az építési telek kerítése mellett - najó, lehet, hogy néhány "kurvaanyád" azért elhangzott csak úgy hogy felbasszuk az agyukat -, azt nem tudom, de ilyenkor szaladni kell. Gyugyu mást választott, kitűnő ritmusérzékkel bújt a kukatárólóban összezsúfolt kukák közé, éppen elég időt adva az üldözőinknek, hogy észrevegyék mit csinál, felmérjék, hogy másokat esélyük nincs elkapni, valamint felkészüljenek azon makarenkói pofonokra, amiket egy teljes banda szemtelen srácnak osztottak volna ki, de most csak egy próbabát cibálhatnak ki a betongyűrű mögül. 

Hogy miért vádolnak kutyák/macskák felgyújtásával egy gyereket aki egy legyet nem tudott lecsapni és adománygyűjtést szervezett egy letört lábú szöcske számára, hogy túlélje a nyarat - lehet lelkiismeretfurdalása volt a másik, élve megfőzött miatt? -, aki csillagos ötös bioszból, mert annyira imádja a természetet... azt nem tudom. De megtették (t'án csak nem a társaság miatt?), így Gyugyu barátunk gyorsan levonta a konzekvenciát: bármit csinál, bármilyen hülyeségbe jön velünk, akit elkapnak az Ő lesz. Vagy azért mert elbénázza, vagy azért mert Ügyesebb nála, aki üldözi, vagy egyszerűen azért, mert az a rohadt kavics éppen akkor kerül a lába alá, amikor irányt váltana menekülés közben. Mindegy miért, de Ő biztos megszívja...

Így aztán az életösztön, a józan ész, vagy bármilyen más pragmatikus morzsa késztetésére, Gyugyuban megjelent a bátorság egy olyan mutációja, ami addig nem létezett ebben a dimenzióban. Ő ott volt sok helyen és emlékeszel is rá, Ő is emlékszik, de valahogy mindig hamarabb tűnt el, mint rosszra fordultak volna a dolgok. Ő volt az, aki már akkor menekült, amikor még nem kellett és így úszta meg azt, amit egyébként biztos nem úszott volna meg...

Egy idő után bíztunk a parájában. A 'Nekem nem hiányzik, hogy elkapjanak!' azt jelentette, hogy a valószínűtlenség homályában olyan veszélyek lapulnak, amiket a mi elménk felfogni sem, nemhogy számításba venni képes - de Ő "látta". Sokszor hittünk neki és az emiatt megerősített védelmi vonalakon egyetlen előre tervezhetetlen hiba, véletlen vagy rossz számolás nem jutott át. Nagy érdeme van abban, hogy ezeket a sorokat most papírra vethetem.

De mégsem szopom le virtuálisan. Egy beszari kis pöcs volt, akinek az egyetlen szerencséje, hogy elég sokszor kimondhatta: 'Nekem nem hiányzik, hogy elkapjanak!" és még így is elég élménybe rángattuk bele, hogy legyen mit mesélnie.

Uff. :)