Grundfoci

No, Mókuska!

Értem én, hogy nem érted mivan, ezért adok némi fogódzót a pöcsöd helyett.
Elkenődtél picikét?
Frusztrált lettél, mint Göcsört - tudod, a Dombról, mindig ott volt, azért volt Göcsört, mert jobb napjain meg nem különböztetted egy földből épp kifordított cseresznyefagyökértől -, mikor a Stolláréknál kifogyott a kőművesaktimel?
Gyere Kiscuni, ülj ide az ölembe és hallgasd az okosságot.

Szóval van az a játék. Mi ezt ott Gazdagréten a következőképp toltuk... meg ahol én toltam, mindenhol ez ment.

Kell hozzá labda (lehet az egy leeresztett gumifos is, vagy a legújabb adiodas), jónéhány ember és egy pályának kinevezett bármi - tisztás, betonos ketrec vagy parkettás tornaterem, mindegy. Az sem baj, ha a pálya mellett van néhány ülőhely(nek is beillő) tuskó/bazalttömb/betonkocka. Hasznos egy masszív házfal is... aki épp pihen, vagy annyira kakukk, hogy nem fér be még az inverz válogatottba se, legyen hol rúgja a falat. Az is jó játék, nálunk a kis Jirka órákon keresztül tudta játszani zokszó nélkül - mondjuk ő a szemhéját is fel tudta ragasztani a szemöldöke fölé, az alsó ajkát meg az állára, amitől ugy nézett ki az arca, mint egy csúnyán kifordult seggluk -, de messze nem annyira szórakoztató, mint amiért jöttünk.

Amikor megvannak a hozzávalók, jöhet a szervezés. Nem túl bonyolult, a két legnagyobb faszú macskajancsi elkezd választani, felváltva. Akit nem választottak, az egy vagy több maradék csapatot alakít és kussol amíg nem engedik pályára.

Az a választás sem nagyon összetett, egyszerűen elhangzik a 'Te' és megtörténik az ujjal rámutatás. A szelekció lényege sokszor a valódi tudás, vagy potenciál, a legtöbbször azonban ennél jóval összetettebb és a külső szemlélő számára full érthetetlen eredményekhez vezet.
Azt például a Nagymacsek (a Macsek apja, aki nem azért Macsek, mert ügyes vagy nyávog, hanem mert 9 élete van, de ez megint másik sztori), kurvára nem értette, hogy miért választhatja bárki negyediknek Dumbót. Dumbó ugyanis ránézésre 2,5 mázsa, mozdulni csak kacsázva és úgy tud, mint egy dömper - nem fordul baszki, hanem kanyarodik! -, a labdakezeléshez annyi köze van, mint Piroskának a menzeszhez, egyeneset (vagy egyáltalán) rúgni meg pont annyira tud a ladbába, mint kézenállni. Mégis MINDIG ő volt a nagyedik... hogy miért? Mondom...
Elsőre azt választod aki a legjobban cselez és rúg. Másodikra azt választod, aki értelmesen cselez, jól passzol és még rúgni is tud. Harmadikra azt választod, aki tud picit cselezni, gecijól passzol és hajlandó futni a labdákért. Negyedikre, ötödikre és kapusnak azt választod... no és itt jön a zsenialitás.
Tehát negyedikre Dumbót választani azért jó, mert a fent említett tulajdonságai mellett akkora a gravitációs kútja, mint egy fekete lyuknak. Nem akarsz a közelébe menni, mert elnyel. A labda nem elpattan róla, hanem leesik mellé ha eltaláltad, mintha dunyhába rúgtad volna... és még a hatoson állva is eltakarja legalább a fél kaput.
Ötödikre valami favágót válassz. Nem kell ismernie a szabályokat sem, a labdával sem fog sokat szórakozni, pontosan úgy és ugyanakkorát rúg majd bele véletlenül, mint bármelyik támadóba ellenfélbe direkt. Nem gonoszok ezek, csak célratörőek: a két láb valamelyikét mindig egyszerűbb eltalálni, mint azt a buzi pattogós szart. Az eredmény meg kielégítőbb.
Hatodik ugye a kapus, aki vagy nagydarab, vagy a legbénább haverod, vagy - és ez a legritkább - ügyesen véd. Esetünkben a választás általában a Gyugyura esett, akinek a beceneve Pók is volt. Nem csak azért mert szövőipari technikumba járt (a mérhetetlen sok pina miatt), hanem mert bár teljesen koordinálatlanul, de mégis hatékonyan tudta mozgatni a valószerűtlenül hosszú végtagjait. Hálót nem tudott szőni a sarokba, de a hatás mégis hasonló volt, gólt rúgni neki embert próbálóbb feladat volt, mint a süninek teherbe ejteni a sikárkefét.
Hetedik (vagy első, ahogy tetszik) mindig a választó, avagy cséká volt. Ennek sem jól focizni nem kellett, sem futni, sem cselezni (persze előny volt bármelyik)... de üvöltözésben és tekintélyben istenkirályságot tett le az asztalra. Lehetett már kicsit köpcös is, de úgy alázott ha béna voltál mint senki és ha jól nyomtad a zsugát megdícsért... a pacsija egy gól után meg többet jelentett bármilyen kitüntetésnél.
És hogy miért nem hat (5+1), hanem hét? Egyrészt mert a hét az meseszám, másrészt annyira azért senki nem szeret futni, mint ahogy mutatja...

Bíró nem volt. Soha. Nem kellett, mert többnyire mindenki elfogadta a hirtelen megszületett döntéseket, amiket maguk a játékosok hoztak. Ha mégsem, akkor lepofozták azt, aki nem. Ennyi.

A meccsek nem időre, hanem gólra mentek, általában 6 rúgott gólig. A nyertes a pályán maradt, a vesztes ment pihenni.
 
A közönségnek kuss volt. Azaz szurkolhattak, meg kiabálhattak, aki bátrabb volt anyázhatott is, de nem nagyon számított. Sem az eredményben, sem a játékban.

Ha focizni akartál, akkor beálltál a sorba és hosszú hetek, hónapok alatt - amit vagy falazással, ahogy fent mondtam, vagy a "kispályán" való focizással töltöttél - eljuthattál oda, hogy valaki, valamiért beválaszt, vagy legalább a maradékba bekerülsz.

Az eddig ecsetelt feltételek pedig mindig kitermelték ugyanazokat az arcokat, az évek alatt csak a nevek és az arcok változtak.

Ott volt a cséká... a nagyhangú (egyébként akár jófej, vagy ősbunkó) arc, akit vagy szerettél, vagy nem, de ha a nagypályán focizni akartál, ismernie és kedvelnie kellett. Az nem volt elég, hogy jó voltál. Ott volt az ugyan írni/olvasni/számolni nem tudó, de maradónaként cselezni képes rongylábú lazagyerek. Ott volt a játékmester, aki úgy osztotta a zsugát, mint az öreg Döme az ultipartikhoz a Muskátli (kocsma) teraszán. Ott volt a nagydarab, aki betakarta a fél pályát és szinte az egész kaput. Ott volt a favágó baltaagyú akihez nem volt tanácsos közel menni, ha meg ő jött, akkor menekültél. Ott volt a kapus, aki bár lehet hogy semmi mást nem tudott, de legvégső esetben minimum kiimádkozta a labdát a pipából, még akkor is amikor hajdúbé már háromszor gólt és középkezdést kiáltott.

Jah, és mindegyik csapat így állt fel. Kivétel nélkül.

Ezen a mintán változtatni úgy tűnt nem lehet. Egyszerűen a körülmények, az emberek és a megszokás nem engedte - akkor sem, amikor már a faszod tele volt azzal, hogy vagy ülsz a pálya szélén, vagy felbasznak kétpercenként a pályán, vagy megunod, hogy mindig nyersz vagy vesztesz, de ha mégsem, akkor az csak a véletlen műve. Keményre volt kövesedve az egész, mint a Zsóka néni (vágod, aki a Frankehgybe' a lépcsőházakat mosta fel és a kukákat húzgálta ki, télen is házmesterklumpában) sarka.

Nem is lehetett... mást kellett csinálni.
Mi például elkezdtünk a Törökugrató helyett az Övegesbe járni. Kisebb volt a pálya picivel, az alapvonaltól 1 méterre már betonfallal, amire felkenődtél, ha gyorsan vezetted kapura a labdát. Játék előtt mindig fel kellett söpörni, mert poros volt a mellette futó földúttól.
A csapatokat már nem válaszották az önjelölt csékák, hanem sorsoltunk, aztán ha látszott hogy nagyon dől valamerre a pálya, akkor kompenzáltunk és cseréltünk. Nem csak vasárnap mentünk le rúgni a bőrt, hanem hétfőn, szerdán és pénteken is. Akár sötétedés után is, a pálya fölé hajló fák levelei között átszűrődő lámpafénynél.

Aztán amikor már éreztük és tudtuk, hogy a Törökugratóban a legtöbbet nyerő csapatot is agyon fogjuk verni - mert mindig lesz egy utolsó láb, ami beleér a kurvapontos lövésbe is, mert a passzok nem csak az "osztó"-tól jönnek majd, mert a lábra menő tuskófejű fasz legalattomosabb rúgását is átugrod (tudod hogy jön, azt is hogy honnan és mikor) és háromszor körbepasszolod az utolsó előtti nagydarabot, aki lépni ugyan nem tud, de kitakarja a kaput... -, no akkor felmentünk és kihívtuk következő hétre a legerősebb csapatot, akit csak össze tudtak rakni. Nem mertek elzavarni, vagy nem kiállni. Egyrészt kurvára hittek magukban, másrészt ha megteszik, akkor az is ki fogja röhögni őket, aki addig a faszukat szopta.

A következő héten pedig felmentünk és agyonvertük őket. A kapusunknak kilazult a két metszőfoga, mert 4 méterről úgy rúgták fejbe a betonkeményre fújt bogyóval, hogy azt hittem lenyeli az állkapcsát. Nekem zöldgallytörésem lett a jobb csuklómban, mert mégsem tudtam az összes primitív/fasszopó kaszáló lábat átugrani, az egyik eltalált. De nyertünk.

Jah, az egész felkészülés nem volt több, mint 8 év. 12 voltam, amikor elkezdtem figyelni és elmúltam 20, amikor a következő héten, begipszelt alkarral, de immár az új szabályok szerint játszhattam - és játszhatott mindenki - a Törökugratóban.

Ez a grundfoci. Ha érted mire gondolok.